Cikkek listázása

„II. János Pál pápa »udvari trombitása« voltam” – Borsódy László

Harmónia és imádság

Szerző: Bodnár Zita

Borsódy László tíz éves korában kezdett trombitálni. 1988-ban szerzett trombitaművészi diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Ugyanebben az évben a hollandiai Hágai Királyi Konzervatórium régizenei tanszékén ösztöndíjasként folytatott barokk trombita, cornetto és basso generale tanulmányokat. Jelenleg mint szólista és kamarazenész számos európai régizene-együttessel lép fel, illetve készít hanglemezeket.
1991-ben alakította meg rézfúvós kamaraegyüttesét, a Sonatores Pannoniae-t, mely 16–17. századi hangszerek kópiáin szólaltatja meg a barokk kor ünnepi zenéit. Az együttest mindig is az vezérelte, hogyan lehet úgy korhű hangzást elérni, hogy a hallgató ne egy poros levéltárban, hanem élő időutazáson érezze magát koncertjeiken. Magyarországon a Sonatores Pannoniae az egyetlen historikus rézfúvós együttes, de ez Európa-szerte is ritkaságnak számít. Zenéről, barátságról, hitről mesél Borsódy László.
– Hogyan indult el a zenélés útján?

– A családomban mindenki képzőművész. A szüleim nagyon muzikálisak, édesapám famíliájában mindig voltak házi muzsikálások, ezért szerették volna, hogy zenész legyek. Elkezdtem trombitálni, de különösebben nem érdekelt. Felvettek a konzervatóriumba, de még mindig nem szerettem a zenélést. Inkább félelmeim voltak, mi lesz ebből. Hogyan fogok megszeretni valami olyat, ami egyáltalán nem érdekel? Ebben a korszakomban félálomszerűen történtek velem az események. Sorba nyertem a versenyeket, de máig nem tudom, hogyan. Még zeneiskolás koromban például úgy lettem győztes, hogy én voltam a második. Első díjat ugyanis nem adtak, mert háromszor játszottam el ugyanazt a sort. Annyira nem figyeltem, hogy nem emlékeztem már, játszottam-e azt a részt vagy sem, ezért inkább újra és újra megismételtem. Semmiféle céltudatosság nem lakozott bennem. Csak a biciklizésen, a történelmen és a rajzoláson járt az eszem. Az egyetlen motiváció a környezetem volt. Észrevettem ugyanis, hogy a konzervatóriumi diákok számára már a zene a legfontosabb, én pedig nem akartam lebőgni előttük.

– Mikor lett a közömbösségből hivatás?

– Egy felsőbb évfolyamba járó orgonistával hozott össze a Gondviselés. Egyik beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy a konzervatóriumi órák után a szomszédos terézvárosi templomba jár gyakorolni. Elkísértem egyszer…, és utána minden nap. Elkezdtünk olyan darabokat keresni, amiket közösen is eljátszhattunk. Életemet meghatározó pillanatok voltak ezek a közös templomi zenélések, mert Isten házában egyszerre találkozott a képzőművészet, a történelem és a zene. Úgy is mondhatnánk, hogy a konzervatórium mellett egy másik, egészen különleges „iskolába” is jártunk orgonista barátommal. Ekkor keltette fel igazán az érdeklődésemet a zenélés, és gondolkodtam el azon, mi lenne, ha trombitás lennék. Tulajdonképpen ennek a „véletlen” találkozásnak köszönhetően alakult át a trombitáláshoz fűződő viszonyom.

A konzervatórium elvégzése után felvettek a Zeneakadémiára. Nagyszerű elméleti – zeneszerzés, összhangzattan, zenetörténet – tanáraim voltak. Nemcsak tudásuk, de stílusérzékük is lenyűgözött. Olyan nyelvezettel és annyira magával ragadóan tudtak mesélni, hogy képesek voltak egy-egy korszak különleges atmoszféráját megteremtve kiszakítani minket az időből. Sokan lógtak az órákról, nekem viszont hiányérzetem volt, ha nem hallgattam őket.

– Miért épp a régizenével kezdett foglalkozni?

– Diplomaszerzés után már tudtam, hogy a régizene fog érdekelni. Kétféle trombitarepertoár létezik: vagy egy hangszínt képvisel – a nagy szimfonikus zenekarban ül, és csak akkor halljuk, ha a trombitás fúj egy nagy fortissimót –, vagy pedig a reneszánsz és a barokk fantasztikus kamarazenéiben énekesekkel, orgonistákkal játszik. Úgy éreztem, a barokk zene a leginkább hozzám illő. A zeneakadémiai tanulmányok után Hollandiába kaptam ösztöndíjat a hágai és amszterdami régizenei tanszéken, ahol orgonakíséretet is tanultam. Ez egy olyanfajta számozott basszus szólam, a basso continuo, ami egy régi írásmód szerint íródott, és számokkal jelöli, mi történik benne. Nem partitúrát kell olvasni, hanem a zenészeknek szabad szóllamvezetése van. Ez a zeneszerzéshez áll közelebb, egyfajta kreatív kottaolvasás.

A régizene kutatása kicsit hasonlatos a lomtalanításhoz, hiszen rengeteg értékes darab kerülhet elő! Úgy gondolom, a zenében is a régi szerzeményeket, a mesterműveket kell megkeresni. A korok ugyanis lépcsőzetesen épülnek egymásra. Olyan ez, mint egy zenei akkord, amelynek alsó hangját már felfedezték, amit később a gregorián világban követett egy kvint, majd dúsult, és lett egy szeptim, amikor négyes és kilences hangzások vannak. Egyik sem tagadja meg a másikat.

– Nagyon szerényen nyilatkozott pályakezdéséről, ugyanakkor tehetség nélkül nem lehetne ennyire egyenesen, felfelé ívelő a szakmai útja.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>