Hitvallók és vértanúk üzenete
Szerző: Horváth István Sándor
Fotó: Horváth István Sándor
– Az 1945 és 1948 közötti időszakban számos jel mutatott arra, hogy a kommunista ideológiához kötődő politikusok nem kímélik a történelmi egyházakat, különösen a Katolikus Egyházat. A legnagyobb ellenség, a megsemmisítésre és megszüntetésre szánt felekezet a katolikus volt. A legmeghatározóbb fogalom, ami jellemezte ezeket az embereket, a gyűlölet volt. Mindazt az értéket és jót, amit az Egyház közvetített, irtani próbálták. 1948-tól, amikor egyeduralomra jutott a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), a párt vezetői mindent megtettek, hogy megszüntessék Krisztus egyházát. Számos egyházi személy ellen irányuló intézkedés ezt segítette, például az internálások, a bebörtönzések, a koncepciós perek, de nem riadtak vissza egyesek kivégzésétől vagy a Szovjetunióba történő deportálásuktól sem. Betiltották a cserkészet, a KALOT, a KALÁSZ és más hitbuzgalmi egyesületek tevékenységét. Az egyesületek betiltásával, az iskolák államosításával, a szerzetesrendek működési engedélyének megvonásával olyan időszak vette kezdetét, ami Magyarországon példátlan. Az állampárt vezetői semmit sem tiszteltek, ami kulturális, történelmi értékként megmaradt az előző időkből, vagy ami az egyházakhoz volt köthető. Érdemes belegondolni, mit eredményezett a szociális, a karitatív és az oktatási tevékenység megszüntetése, amelyet a szerzetesrendek évszázadokon keresztül eredményesen és az egész társadalom javára végeztek. Mindezek hiányát és problémáit máig hatóan érezzük. Az ’50-es évek kemény terrorját egy új korszak, más működési mechanizmus váltotta fel 1956 után. Természetesen bebörtönzést ekkor is sokan szenvedtek, jó néhány ember az életét adta (például Brenner János), de sokkal kifinomultabb, rafináltabb, együttműködésre kényszerítő, tehát más jellegű időszak következett. A vallási élet, a vallásosság minden megjelenési formája továbbra is tiltott volt, és üldözték.
– Az Egyház számára viszont ugyanez a korszak hitvalló korszakot jelentett. Milyen egyházi kezdeményezések és próbálkozások voltak a hitélet fenntartására?
– A legtöbb pap a megmaradt lehetőségek, körülmények között igyekezett tevékenykedni. A kemény, konok, makacs ellenállás helyett jellemzőbb volt a megértés, a kompromisszum keresése az egyháziak részéről. Megerősödött a „túlélni”, „együtt élni akarás” elve. A külföldről behozott és lefordított, majd sokszorosítva terjesztett egyházi kiadványok, a kisközösségek, az illegális szentelések mind-mind lehetőséget jelentettek természetesen nagyon korlátozott és ellenőrzött formában.
– Hogyan fogadta az államhatalom ezeket az egyházi törekvéseket?
– Az államhatalom, ahol lehetett büntetett. Börtönnel sújtotta azokat, akik nem voltak hajlandók tárgyalni, kompromisszumot kötni. Minden kínálkozó lehetőséget, apró hibát, erkölcsi gyöngeséget kihasznált, azonnal lecsapott rá, és zsarolás útján sokakat kényszerített nehéz helyzetbe. A hatalom minden eszközt megragadott, hogy célját elérje, és a lehető legminimálisabb formára korlátozza a vallásos élet megnyilvánulásait.
– Milyen eszközöket alkalmazott az állam, hogy az egyházi vezetőket és tevékenységüket ellehetetlenítése?
– Számos egyházi vezetőt internáltak, bebörtönöztek vagy házi őrizetbe helyeztek 1956 előtt és után. Jó példa erre Badalik Bertalan domonkos szerzetes, veszprémi püspök, akit 1957 nyarán az MSZMP Politikai Bizottságának döntése értelmében, az Elnöki Tanács jóváhagyásával, a Belügyminisztérium közreműködésével megfosztottak a veszprémi püspökség vezetésének lehetőségétől, és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hejce községbe helyezték házi őrizetbe, ahol több mint hét évig élt szinte félrabságban. Jól ismert továbbá Mindszenty József bíboros, hercegprímás esete, elítélése és külföldre való távozása.
Rajtuk kívül még számos vezető egyházi személyt tartottak erős ellenőrzés alatt, de több esetben előfordult az is, hogy egy buzgó lelkipásztort megöltek.
– Hány papgyilkosság történt ezekben az években? Említene néhány konkrét példát röviden?
– Pontos számot nehéz lenne mondani. 1945 és 1957 között a furcsa, megmagyarázhatatlan vagy internálótáborban rossz körülmények, embertelen bánásmód miatt bekövetkezett halálesetek száma 10 fölött van. Talán az egyik legismertebb Brenner János esete, akinek folyamatban van a boldoggá avatása. Aztán Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébános esete, akit 1957. február 28-án meggyilkoltak és a Tiszába dobtak. De gondolhatunk Kovács Ferenc hitoktatóra is, aki pálos szerzetesnek készült, később Gencsapátiban végezte lelkipásztori munkáját. 1958-ban az ávósok annyira megkínozták, hogy belehalt sérüléseibe. Vagy máig tisztázatlan Szekuli Pál piarista szerzetes, veszprémi egyházmegyés, ösküi káplán halálának körülménye. De rajtuk kívül is még sokan voltak.
– Elérte az államhatalom a szándékát? Milyen következményei lettek ezen eseteknek a hívek körében?
– A hívek még jobban ragaszkodtak hitükhöz, élték mindennapi vallásosságukat és segítették papjukat. Azonban a megfélemlítés mindmáig hat. Számos ember nyilatkozott úgy például Brenner János ügyében, hogy fél, nem meri több mint 50 évvel a gyilkosság után sem elmondani azt, amit tud, amit hallott, amit tapasztalt. A másik hatás pedig az, hogy olyan problémák, helyzetek, sérelmek vannak, amelyek mind a mai napig nehézséget, megoldatlan feladatot jelentenek az Egyházon belül. Nem beszélünk róla, nem kérünk érte bocsánatot, nehezen nézünk szembe saját múltunkkal. Ez bizalmatlanságot kelt az Egyházon belül. Ugyanakkor ez nemcsak az Egyház gondja, hanem az egész társadalom problémája. Nem feltétlenül a felelősségre vonás vagy a büntetés szándéka vezeti azokat, akik foglalkoznak a korral, hanem inkább a múlt tisztázása.
– Történészként és levéltárosként ezzel a korszakkal foglalkozik. Mennyire feldolgozottak e vértanúk esetei?
– Számos pont, eset, ügy vár még kivizsgálásra, további pontosításra. És nem csak a vértanúk, hitvallók ügyei. Egyénileg és szervezetileg rengeteg kutatnivaló van még. Időre és kitartásra van csak szükség. Minden egyházmegye, szerzetesrend, iskolák, kisközösségek, perek, konkrét személyek mind-mind feltárandó és megírandó külön történetek, természetesen a fájó, negatív dolgokat sem kihagyva. És ezt követően lehet majd mérleget állítani, szintézist vonni. Kicsit átírva az evangéliumi mondatot: a kutatnivaló sok, a kutató és a lehetőség, a támogatás kevés. A hitvalló személyiségek, a vértanúhalált halt papok eseteinek szakszerű, pontos és hiteles feldolgozása azokban az esetekben különösen fontos, ahol megindult és folyamatban van a boldoggá avatás.
– Mit üzennek a korszak hitvallói és vértanúi a mai embereknek?
– Elsősorban példát adnak. Legyünk kitartók, vállaljuk büszkén hitünket, éljük hivatásunkat és ne legyünk megalkuvók! Mosolyogva éljük életünket, bízva a Jóisten kegyelmében! Sose ítéljünk el felszínes ismeretek alapján senkit! Nem mindenkinek adatik meg, hogy a legnehezebb körülmények között is hűséges maradjon. Brenner János és sok más paptársa életét adta hivatásáért és hitéért. Tiszteljük őket, akik az életüket áldozták hitükért!
