Hogyan lett a sztárdobosból gyertyakészítő mester?
A gyertyás
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita
Az óbudai Amfiteátrum szomszédságában, a Bécsi úton áll egy gyertyabolt. Gyerekkoromban gyakran megálltam a kirakata előtt, tetszett a cégér és lenyűgöztek az ezerszínű, ötletesebbnél ötletesebb formájú gyertyák. Néha bemerészkedtem, mert tudtam, hogy mindig kedves és tréfás fogadtatás vár rám. Az évek múltak, Óbuda hangulata sokat változott, de a tábla még mindig hirdeti: „A gyertyás”.
Régóta nem jártam erre, a nosztalgiától kicsit megilletődve lépek be. A régi csengő hangja jelzi jövetelem. Ugyanaz a semmivel össze nem téveszthető illat üti meg az orromat, a rádióból még mindig finom dzsesszmuzsika szól, körös-körül színpompás gyertyák, a falon megsárgult újságcikkek, régi rockbandák fotói, a pult mögül pedig ugyanaz a szívélyes és vidám bariton köszönt. Mintha megállt volna az idő. Ez Fehér Lajosnak, a hatvanas-hetvenes évek híres dobosának, a Syrius, majd a Karthago alapító tagjának birodalma. A képek és a zene elárulja a rockerszívű tulajdonos kilétét.
– A kérdés adja magát: hogy lett a sztárdobosból gyertyakészítő mester?
– A ’70-es években hosszú ideig vendégszerepeltünk a Skandináv országokban, elsősorban Norvégiában – kezdi mesélni. – Nagy kultusza volt itt a gyertyáknak. Felfigyeltem rájuk. Megragadott a szín- és formaviláguk. Úgy éreztem, több rejlik bennük, mint amennyi látszik. Vásároltam néhány gyertyát, amit aztán a szálláshelyünkön szétfaragtam, elemeire szedtem, próbáltam rájönni, hogyan készíthetik. Megvettem a gyertyaöntésről szóló szakkönyveket, amiket nappali szabadidőmben tanulmányoztam, mert mindig csak este léptünk fel. Aztán egyszer valahogy találkoztam egy norvég fiúval, akinek gyertyaöntő üzeme volt. Már több hónapja ismertük egymást, mire meghívott magához és megmutatta a műhelyét. Azt hiszem, itt szerettem bele végérvényesen a gyertyaöntésbe.
A gyertyaöntő mester lelkesedése alátámasztja szavait. Bizony nagy élményt jelenthettek a gyertyák, ha a dobok helyett a viaszt és a kanócot választotta. Skandináviában még zenészi karrierje csúcsán állt. Ki gondolta volna, hogy a jobb időket látott dobverők a gyertyaöntés szerszámai lesznek?
– Miután hazajöttünk, Szigeti Feri barátommal megalapítottuk a Karthagót. Az együttes mindaddig jól működött, amíg az énekesünk Németországban nem maradt. Énekes nélkül pedig képtelen egy zenekar működni. Közben annyira beleszerettem a gyertyákba, hogy amíg az együttes szünetelt, én a gyertyaöntéssel kapcsolatos alapfokú tudásomat fejlesztettem tovább. Parafinnal, méhviasszal, zsírkrétával, napraforgóolajjal kezdtem el kakaós dobozokba gyertyákat önteni. Először csak otthon, a konyhában próbálkoztam. Külön szertartás szerint adóztam ennek az egyre növekvő szenvedélyemnek. Egy nap elmentem a III. kerületi Tanácshoz azzal a kéréssel, hogy gyertyákat szeretnék készíteni! Tetszett nekik az ötlet, ráadásul, mivel a szabad iparok listájába tartozott, mesterlevél sem kellett hozzá, így megkaptam az engedélyt. Később felbukkant egy új énekes, és a zenekar ismét összeállt. Szigeti Feri hívott próbára, de nemet mondtam, mert akkor már jobban érdekelt a gyertya. Így vagyok én „A gyertyás” 1979 óta. Döntésemet a mai napig nem bántam meg.
– A régi, ismerős és ismeretlen arcokat kutatva, a hatvanas-hetvenes évek befutott bandáiról készült sárguló fotókat nézve, mégsem lehet letagadni a dobok mögött töltött húsz évet. Vajon megvan még a dobszerkó?
– A Sonor? Természetesen! Néha felveszem a fülest, beteszek egy számot, és arra ütögetek. Egyszer-egyszer baráti zenekarokba még beugrom, és minden név- és születésnapon előkerülnek a dobjaim.
– Miért pont a dobra esett a választás?
– Édesapám vadászkürtösként tagja volt a dorogi bányász fúvószenekarnak. Szerette volna, ha a nyomdokaiba lépek, és nekem is tetszett a kürt, de amikor gyerekként megfújtam, elszédültem. Megmondtam neki, hogy én olyan hangszert akarok, amit nem kell fújni. Egy fúvószenekarban azonban csak az ütős nem fúj. Így tanultam meg játszani a pergőn, a nagydobon, a cintányérokon, és álltam be magam is. Még ma is megy a kottából dobolás.
Katonaként – a budaörsi repülőtér mellett voltam – a bajtársaimmal, Baronits Zsolttal, Molnár Ákossal végigzenéltük a két évet. Így viszonylag kellemesen telt a sorkatonai szolgálatom. Leszerelésünk után alapítottuk meg a Syriust. Az átalakulást követően pedig Pápay Faragó Lászlóval a Juventusba mentem. Játszottam a Metróban, de csak külföldön, a Sakál Vokálban, a Karthagóban is. Táncdalfesztiválon, ifjúsági klubokban, parkokban, külföldi vendéglátóhelyeken léptem fel. Sok hangfelvétel megörökítette a dobolásom, hallható vagyok például Máté Péter Szívhangok lemezén a Karthagóval, de Szécsi Pál, Korda György, Poór Péter, Kovács Kati egyes nótái után is jön még a jogdíj. Utoljára a Roll Stars dobosa voltam, még a kilencvenes évek elején.
Mosolyt csalnak az arcomra a polcokon sorakozó, megannyi formájú, ötletes gyertyák. Van itt macskakő, kavics, borosüveg, lukacsos tégla, harapnivalóan élethű krémes, söröskorsó, fagylalt- és virágkehely… és természetesen egymás mellett lógnak a klasszikus asztali gyertyák a szivárvány minden színében.
– Nagyon szeretem ezt a szakmát. Minden gyertyába kerül a szívemből egy darab. Miközben készítem, arra gondolok, aki majd megvásárolja, vagy ajándékba kapja. Szerintem például egy cukrász biztosan örül, ha egy viaszkrémessel lepik meg, vagy ötletes, ha a lakásavatón egy lukacsos téglára emlékeztető gyertyát kap a tulajdonos. Jártamban-keltemben meglátok valami érdekeset, megfigyelem, és utána kiöntöm gyertyának. Egyszer egy építkezés mellett haladtam el, a régi macskakövek egymásra rakva sorakoztak. Annyira megfogott a látvány, hogy rögtön azon gondolkodtam, hogyan tudnám elkészíteni az utcakőgyertyát. De nagyon szépek és mutatósak a márványerezetű, különleges technikával készült, színes díszgyertyák. Karácsonykor népszerű a fenyőfa, az aranydió, de van, aki cicát, kutyát, évfordulós gyertyát kér. Akad itt „irodalmi” gyertya is az oldalán Márai-idézettel, hiszen „a gyertyák csonkig égnek”…
Ötletem mindig van. Tegnap például készítettem egy a tengerben lenyugvó napot ábrázoló, kerek, egykanócos gyertyát.
– Hányféle technológiával készülnek ezek a különleges viasztárgyak?
– Az egyszerű öntött gyertyára utólag kerül a festék, a mártottnak már az anyagában benne van a színezék. Van a márványozott, a gyúrt, amikor is a dobverővel az anyagba dolgozom a részeket. Különféle illóolajokat is használok, így készülnek az illatos gyertyák. Korábban dolgoztam méhviasszal is, de ma már nem foglalkozom vele, mert puha, elfolyik, gyorsan leég. Míg a nagy cégek csupán néhány féle gyertyát készítenek szériában, addig én mindennap mást csinálhatok, amihez éppen kedvem van, amire ihletet érzek. A háztartási, templomi gyertyától az ajándékba adható, különleges, egyedi díszgyertyákig bármit, mert mint kisiparos kilencven százalékban saját vagy egyénileg kért ötlet megvalósításán dolgozom. Sok törzsvásárlóm van.
Amikor megnyitottam a boltot, a cégtáblán az állt: „Díszgyertya szaküzlet”. Aztán hallottam az utcán, hogy az emberek csak azt mondják: „megyek a gyertyáshoz”. Tulajdonképpen úgy éltem a köztudatban, mint a gyertyás. Két év után kicseréltem a cégért, s most már több mint huszonöt éve hirdeti: „A gyertyás”.
