Cikkek listázása

M. Győrffy Anikó az ikonfestés misztikus világáról

Mindannyian Isten ikonjai vagyunk

Szerző: Bodnár Zita

Fotó: Bodnár Zita

Az ikonokból mindig valami különleges titokzatosság árad. Az ikonfestészet misztikus világ, csak kevesek kapnak meghívást arra, hogy megpróbálják ábrázolni az ábrázolhatatlant. M. Győrffy Anikó ezen kevesek közé tartozik. Hivatása egy baráti látogatással kezdődött, s mára hazánk egyik legkiválóbb ikonfestője lett. Számos kiállítást rendezett itthon és külföldön, állandó tárlata Gödön, az Olajfa Művészházban látható. Hosszú évek óta tart ikonfestő tanfolyamokat. Hivatásáról, az ikonokról, az ikonfestő kurzusokról beszélgettünk.
– Az ikonok mennyiben kapcsolódnak az ortodox kultúrához?

– Sokszor megkérdezték már egy-egy ikonkiállításomon, milyen vallású vagyok. Igen elcsodálkoztak, amikor azt válaszoltam, hogy római katolikus. Azt hiszem, amikor a Jóisten megszólítja az embert, nem nézi, milyen vallású az illető. Kétezer évvel ezelőtt még egységes volt a kereszténység. L. A. Uszpenszkij a következőket írja Az ikon teológiája című könyvében: „Az Egyháznak ugyanis e képpel, illetve e kép keletkezésével kapcsolatban egyetlen nézete van, amely a kezdetek óta napjainkig változatlan. Az ortodox egyház azt hangsúlyozza, és azt tanítja, hogy a Szent kép Isten megtestesülésének következménye, és ezért a kereszténység lényegéből fakad, amelynek a kép egyszersmind elválaszthatatlan részét is képezi.” A neveltetésünk folytán mindenki azt gondolja, hogy az ikonok az ortodox kultúrához tartoznak, pedig ez nem így van. A Jézus Krisztus arcáról készült első lenyomat Veronika kendőjén, illetve az Abgar királynak visszaküldött vásznon látható. Ettől az ősképtől vált ábrázolhatóvá Krisztus. Az Ószövetség azt tanítja, hogy nem szabad Istent ábrázolni. Amint azonban megtestesült, Jézus Krisztus képében földre szállt, emberré lett, attól a pillanattól kezdve igenis ábrázolható, de csak és kizárólag úgy, ahogyan az ikonokon megjelenik. Nem igazán emberformájában, vonásait nem szabad realisztikusan ábrázolni, hanem arcán az égi fénynek, tündöklésnek kell átragyognia.

– Saját tapasztalatából tudja, mit jelent, amikor Krisztus tekintete találkozik az emberi tekintettel. Hogyan történt ez a találkozás?

– Nyolcnaposan ugyan megkereszteltek, és bár nagy szeretetben, de nem vallásosan neveltek a szüleim. Huszonhat éves koromban egy magyar származású hölgy, Mária hívott meg magukhoz Helsinkibe. A nappalihoz egy folyosón keresztül mentünk, ahol legalább hat-nyolc nagyon szép ikon függött a falon. Teljesen elbűvöltek. Nem tudtam elsétálni mellettük, mert annyira megragadott a látvány. Megálltam, és hosszasan néztem őket. Vendéglátóm, látva csodálatomat, felajánlotta segítségét, hogy kimehessek Olaszországba, és ott részt vegyek egy ikonfestő tanfolyamon. Így kerültem a Padovától nem messze fekvő Montericcóba, ahol 1986-ban kezdő, majd 1990-ben a haladó ikonfestő tanfolyamot végeztem el. Mestereim – Paolo Orlando és Fabio Nonesmai – ismert ikonfestők. A családunkban történt sorozatos tragédiák után kerültem ki Olaszországba. Teljes fizikai és lelki törést éltem meg, amikor is találkoztam Isten szeretetével, és születő hivatásként megkaptam az ikonfestést. Ezután már a Jóisten tényleg kézen fogott, és úgy éreztem, nincs olyan teher, amit az ő segítségével ne tudnék elviselni.

– Hogyan képezte magát, miután hazajött?

– Egyértelmű volt számomra, hogy mindenképpen folytatni szeretném a tanulást, de azt is tudtam, hogy egyedül nem megy. Több úton is elindultam, de zárt kapukat döngettem, míg nem rátaláltam Jónás Ilonára, aki abban az időben a legnagyobb magyar ikonfestő volt. Ilona nagy-nagy segítséget jelentett számomra. Két éven keresztül minden áldott kedden hozzá jártam Biatorbágyra, ahol csodálatos napokat töltöttem. Fokozatosan mélyült a hitem – a budai cisztercieknél voltam katekumen – és a technikám. Harmadik gyermekünk megszületése után az óvónői pályát elhagyva egyre többet foglalkoztam az ikonfestéssel. Az ikonok a csend világába vezettek el. Elmélyülésre, belső imádságra hívtak. Megtanítottak az egyedüllétben az elcsendesedésre. Engem az ikonkép látványa vitt el Jézus közösségébe. Isten az én megtérésemhez az ikonokat választotta eszközül, meghívását azokon keresztül juttatta el hozzám. Ez a meghívás egy életre szól. A legszorosabb kapcsolatot Jézussal festés közben érzem, Isten ereje számomra az ikonképen keresztül mutatkozik meg.

– Évek óta folyamatosan szerveznek kurzusokat. Hogyan épül fel egy ilyen művészeti hét?

– Az ikonfestés az Istennel való kapcsolatról szól. Alkotás közben érezzük magunkat a legközelebb a Jóistenhez. Úgy próbáltuk Vollnhofer Máriával megválasztani a tanfolyam helyét, hogy csendben és elmélyülten lehessen dolgozni. Így kerültünk Szombathelyre, majd Attyapusztára s végül Magyarszékre, a karmelita nővérekhez. Igazi zárt kisközösséget alkotnak az ikonfestők az Emmausz házban. Nemcsak a technikát próbáljuk átadni, hanem a lelkeket is igyekszünk építgetni. Úgy állítjuk össze a napirendet, hogy maximálisan alkalmazkodjunk a nővérek életritmusához, tehát a reggeli, a déli, az esti imaórákhoz és a reggel 8-kor kezdődő szentmiséhez. A heti program tekintetében kicsit szigorú vagyok, hiszen csak így lehet haladni. Az elmúlt kilenc év alatt építettem fel magamnak ezt a munkarendet. A tanfolyam elméletből és gyakorlatból áll. Az elméleti anyag része egyrészt maga a technika elsajátítása az ikontábla kiválasztásától egészen addig, amíg a csúcsfény rá nem kerül a képre. Másrészt pedig tanításokat tartunk magáról az ikonról, az ikon teológiájáról és mindarról a háttérről, ami elengedhetetlen követelménye az ikonfestésnek. Ebben gyakran van segítségünkre Tarkó Mihály pravoszláv ortodox atya. Minden nap felolvasunk egy kis lelki „útravalót” a zsolozsmáskönyvből vagy az Adoremusból. Nagyon sokat jelentenek ezek a „lelki morzsák”, amelyekre szomjazunk. Az esti órákban, amikor már kevésbé optimálisak a fényviszonyok, vagy amikor fáradtnak látom a tanítványokat, közösen beszélgetünk.

– Mennyire hordoz személyes jegyeket egy ikonkép?

– Nagyon fontos, hogy ne arra törekedjünk, hogy az ikon, amelyet festünk, egy emberkép, emberi tekintet legyen. Talán meglepő, de sokszor a résztvevők arca jelenik meg az általuk festett ikonon. Mindenki belefesti magát az ikonképbe, ami egyáltalán nem baj. Egy alkalommal például egy kicsit molettebb hölgy angyalainak arca is kerekebbre sikerült a megszokottnál, a vonásokban, a szemben, a tekintetben is valahol visszaköszönt az alkotó arca. Az ember egy kicsit önmagát adja vissza a képen, pontosan azért, mert mindannyian Isten ikonjai vagyunk.

– Hogyan készül egy ikon?

– Mindenféleképp imádsággal kezdődik a munka. Egy gyönyörű ikonfestő imát mondunk el közösen. Nagyon-nagyon hosszú és majdnem olyan bonyolult az ikonfestés, mint ahogyan a lelkünk felépül. Létezik a tradicionális és az olajtechnika. Mindkettőt ismerem, de a tradicionálist tanítjuk. Először is kiválasztjuk a fát, amit enyvezzük, erre kerül a vászon, ami gyakorlati és szimbolikus jelentést is hordoz. A fára különböző rétegek kerülnek, az enyv, a vászon, a keretszín, az alapszín, a világosítás színei és a csúcsfények. Az ikonkép elkészültekor tizennyolc réteg található a fán. A sötét színekkel kezdjük, így jutunk el a sötétségből a világosságra, a mélységből a magasságba, ahogy ez igaz az emberi lélek rétegződéseire is. Amikor elkészül egy ikon, a Jóisten a szívünkben is és a képen is megjelenik.

– Milyen szerepet töltenek be a színek?

– Nagyon sokan és sokszor tesznek szemrehányást, hogy az ortodox ikonosztázokban miért van annyi arany, gazdagság és pompa. Holott nem azért borítják be arannyal, hogy ezzel kérkedjenek, hanem azért, mert a látható és a láthatatlan világ szétválasztható. Nem tudjuk, hogy mi van a láthatatlan világban. Az arany választja el a láthatatlan világot, nem engedi megmutatni nekünk, ezért szükséges az arany a képre. A természetes földszínek, ritkán a kék az Istenszülő színei, a bíborszín az Istenség jelképe, ezért van Jézus mindig bíborszínű köpenyben ábrázolva. Régtől fogva szerzetesek festették az ikonokat. Külön füzetekben gyűjtötték össze az ikontípusokat. Több százra tehető Mária és Jézus Krisztus ikonábrázolásának formája. Ezeket a kánoni szabályokat be kell tartanunk, ugyanakkor ez adja a legteljesebb szabadságot az ikonfestő számára. Egy ikonképet fejleszteni nem lehet. Sokszor éri az a vád az ikonfestészetet, hogy merev, mert a régi mintákat ismétli. Ez egy félreértés. Az ikon ugyanis nem másolat, hanem újbóli találkozás Krisztus arcának kimeríthetetlen titkával.

– Leonardo da Vinci szerint az ikonon nem jelenik meg igazi perspektíva. Valóban így van?

– Egyáltalán nem. A legteljesebb perspektíva jelenik meg rajtuk. Az ikonon ugyanis én vagyok a fókuszban. Olyan, mintha egy kulcslyukon keresztül nézném a világot. Az épületeken például azért nem érződik, hogy valódi házak, mert a festő egyszerre kívülről és belülről is megmutatja azt.

– Milyen szerepe van a tónusoknak?

– Amikor a tanfolyam során arról beszélünk, hogyan kell alapozni, az alapszíneket felvinni, hogyan kell egy sötét tónust kibontani, hogy lesz abból egyre világosabb, szinte a teremtés történetét éljük meg. Kezdetben sötétség volt, és Isten szólt: „Legyen világosság.” Gyakorlatilag ez történik az ikonfestés során is, amikor a sötét, mély alaptónusszíneket felvisszük a vászonra, és elkezdjük világosítani őket. Amikor elkészül egy ikonkép, akkor már teljes fényében ragyog, különösen az arcokon, mert azoknak kell a legteljesebb fényt adni. Az ikonon nem realisztikus arcot látunk, mert nem anatómiai alakokat ábrázol a festő, hanem lelki arcot. Gyönyörűen szét lehet választani az emberi és a lelki arcot. Ebben a lelki szépségben mutatkozik meg az ábrázolt személy legteljesebb szépsége.

– Hogyan ábrázolja a személyeket?

– Csak úgy tudom megfesteni Máriát és Jézust, ahogy a szívemben, szívemmel látom őket. Ez a látásmód a Jóistentől kapott kegyelem. Az ikon kinyilatkoztatás, megmutatja azt, ami rejtve van. Damaszkuszi Szent János a következőket mondja: „Az embernek azért nincs egyértelmű istenismerete a láthatatlanról, mert a lelke a teste oltalmát élvezi.” Gyönyörű mondat! Az ikonfestőnek adatik meg, hogy mégis csak láttassa valahogy ezt a láthatatlant. Nem szabad realisztikusan ábrázolnunk ezeket az ikonképeket. Az ikonfestőnek nem az a feladata, hogy ábrázolja Jézus Krisztus szenvedését és fájdalmát. Azt kell láttatnia, hogy Krisztus keresztre feszítésével már átlépett az Atya dimenziójába. Egy-egy csepp piros vér jelzésértékű lehet, de nem kell a szenvedést megmutatni. Tiltakozom minden olyan művészeti alkotás ellen, ami a borzalmat mutatja be a világban. Annyi szörnyűség vesz körül bennünket, miért kell azt megörökíteni? Nem rózsaszín ködöt, de a legteljesebb, isteni valóságot kell láttatni. Lényegében minden ikon hatalmas erkölcsi tartalmat hordoz. Az ikon emlékezteti a mai kor emberét arra, hogy létezik egy másik világ is azon kívül, amelyben él. A szekularizált társadalmi erkölcsi elképzelésen kívül vannak másféle erkölcsi szabályok és normák.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>