Cikkek listázása

Az 1956-os záhonyi események

A halálozás oka: „baleset”

Szerző: Kovács Ágnes

„Magyarországon 1956. október 23-ával kezdődően a központi hatalom negyvennyolc óra alatt összeomlott, az ország több száz önálló »köztársaságra« bomlott, tömegmegmozdulások zajlottak, és a megyeszékhelyeken, majd a városokban, falvakban megdőlt a diktatórikus hatalmi rendszer. A megválasztott forradalmi bizottmányok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok vették át a közhatalmi funkciókat. Eltérés csupán abban van, hogy a politikai hatalom megszerzése milyen módon, a tömegek és a fegyveres hatalom, az ÁVH-s alakulatok, katonai egységek, rendőri erők ütközése révén vagy békés úton ment végbe” (Filep Tibor: Debrecen 1956).
Záhonyban, a Rákóczy laktanyában nem volt ellenállás, a szovjetek mégis rajtaütésszerűen lemészárolták a fiatal katonákat. Haranghy Sándor közvetlen közelében öt katonatársa holtan rogyott össze, egyedül ő maradt életben… A kétévnyi sorkatonai szolgálat után már éppen a leszerelését várta 1956 októberében.
– Záhonynál a vasúti hídon kívül a közúti hídnak csak a mederpillérei maradtak meg a háború után. A szovjetek közel a hídpillérekhez, a Tisza folyási irányában három pontonhidat (egymáshoz kapcsolt uszályokból álló, tankokat is elbíró katonai szükséghidat) építettek október 23-án délután. Aznap este már folyamatosan vonultak a páncélos alakulatok a laktanyánk előtt.

– Napok óta zajlottak az októberi események, Debrecenben már október 26-án győzött a forradalom. Záhonyban milyen előzményei voltak a november 4-i támadásnak?

– A rádióból hallottunk az eseményekről, majd a parancsnokunkat Budapestre rendelték, így az alakulatot a parancsnokhelyettes irányította, aki október 27-én és 28-án többször átment a szovjetekhez. Ez gyanússá vált a szemünkben, ezért a tudtán kívül elhatároztuk, hogy segítséget nyújtunk a budapestieknek a harcokban. 28-án feltörtük a lőszerraktárt és három tehergépkocsival elindultunk a miskolci hadosztályhoz, hogy onnan majd együtt továbbmenjünk Budapestre. A tervünket már nem tudtuk megvalósítani, mert közben a parancsnokunk 29-én megérkezett Budapestről, és közölte velünk, hogy a harcok Pesten befejeződtek, ezért vezényletével visszatértünk Záhonyba.

– A megtorlás november 4-én volt. Miért támadták meg a laktanyát?

– Erre nincs válasz. Ez azért megdöbbentő, mert nem volt összetűzés a magyarok és a szovjetek között. Egy nappal a mészárlás előtt, 1956. november 3-án futballmeccs volt a laktanyában. Hivatalosan a határ túloldalán tartózkodó szovjet egység csapatával játszott a csapat. Mint akkoriban szokás volt: poharazással tisztelték meg a tisztek a „druzsbát”. Novikov vezérőrnagy hadosztályparancsnok is jól érezte magát… másnap délben a mészárlás befejeztével főbe lőtte magát.

Az Országos Légvédelmi Parancsnokság alá tartozó 3932-es légvédelmi tüzérezred tüzér ütege ütegállásokba volt kitelepítve az akkori légvédelmi rend szerint, így a laktanyában csak hatvanan tartózkodtunk. Amikor a szovjet hadseregnek hajnalban kiadták a tűzparancsot, az ország egyéb magyar alakulataitól eltérően hozzánk semmilyen jelzés nem érkezett. Dudics József ezredparancsnokunk 9 órakor bement Záhonyba a szovjetparancsnokságra, hogy vegyék át a Kádár-kormány – rádión bejelentett – intézkedésének megfelelően a laktanyát, nehogy szétlőjenek bennünket. De feltartóztatták, őrizetbe vették, majd bezárták őt az állomáson egy marhavagonba. Később az ágyúdörgésből hallotta, hogy megtámadták a laktanyát.

A gáton hírtelen bukkantak fel a harckocsik. A lövegtorony nyílásában nemcsak a fekete sapkás katona állt, hanem a géppuskakezelő is. Ezt észlelve az emeleti ablakból, azonnal lekiáltottam: „Bekerítették a laktanyát!” Mindenki lejött, de fegyver senkinél nem volt. Ekkor eldördült egy páncélosból leadott jelzőlövés, aztán a harckocsiágyúkkal egy időben géppuskával is lőttek bennünket. A hírtelen keletkezett téglaportörmelékben és füstfelhőben hasra vágtuk magunkat, de mellettem már holtan rogyott össze Stiegelmayer hadnagy és Lengyel szakaszvezető. A kétségbeesett emberek kúszva igyekeztek a közeli kapun átjutni, illetve a drótkerítés alatt az országút menti mély árokban védelmet keresni. Szaladt, ki merre látott, bokrokban, árkokban, meszesgödörben, szenespincében bújva meg. Én is elindultam a katonatársammal, de az épület mögül kijutva egy géppuskasorozat a mellettem kúszó Kocsány Imre fejéből lerepesztett egy tenyérnyit. Azonnal meghalt. Néhány percig zokogva, mozdulatlanul feküdtem mellette, majd sikerült a két méterre lévő árokba gurulnom. A vizesárok már tele volt lapuló katonákkal. A tankok pedig lőtték az épületeket, a teherautókat. Körülbelül 20 percig tartott a tüzérségi tűz, majd „hurrá” kiáltással a gyalogság géppisztolysorozatokkal rohamozott bennünket. Az árokhoz érve kiparancsoltak és feltartott kézzel betereltek mindenkit a laktanyába. Egy részük lövöldözve bejárta a laktanya minden helyiségét, és összeszedték, akit csak találtak. Ekkor az ágyútűz hallatára mentők érkeztek Kisvárdáról, Győröcske felől, de csak többszöri próbálkozásra engedték az oroszok, hogy elvigyék a sebesülteket.

– Sok volt a sebesült?

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>