Beszélgetés Tari Zsolt prefektussal, teológiai tanárral
Visszatérés a szemináriumba
Szerző: Szarvas István
Fotó: Szarvas István
– Kisvárdáról származom, így szemináriumi tanulmányaimat 1988-ban itt kezdtem el Egerben. Egy év után Budapesten, az akkor még Pázmány Péter Hittudományi Akadémián és a Központi Szemináriumban folytattam tanulmányaimat, ahol két további évet töltöttem el. Az akkori főpásztorom, Seregély István érsek úr javaslatára – hiszen akkor még az Egri Főegyházmegyéhez tartoztam – 1991-ben kerültem ki Rómába, ahol a Gregoriana Egyetemen tanultam és a Pápai Német-Magyar Kollégiumban éltem. Ott kint szentelt Seregély érsek úr 1994 májusában diakónussá, pappá pedig Bosák Nándor püspök úr szentelt 1995. július 15-én. Abban az időben ketten voltunk kint a Germanicumban. Társam, Szemenyei Péter atya szendrői származású volt, így tehát számunkra és a főpásztorok számára is magától értetődött, hogy ő az Egri Főegyházmegyében marad, engem pedig a nemrég létrejött Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye szolgálatára szentelnek fel.
Miután befejeztem tanulmányaimat, 1997 februárjában hazajöttem Rómából és két évig voltam a debreceni Szent Anna-székesegyházban káplán, 1998 és 2005 között pedig Bosák püspök úr mellett mint püspöki titkár teljesítettem szolgálatot. Ezzel egy időben Debrecenben és Nyíregyházán tanítottam egyetemen, főiskolán, gimnáziumban. Miután püspöki titkári feladatom véget ért, visszatértem Rómába, és a Pápai Magyar Intézetben lakva, a Gregoriana Egyetemen dolgozva készítettem elő a doktori disszertációmat. Karácsony környékén kaptam a szóbeli felkérést főpásztoromtól, hogy a következő tanévtől az egri szemináriumban mint prefektusra és teológiai tanárra számítanának rám.
Amikor június végén hazatértem Rómából, rögtön Egerbe költöztem. Augusztus volt az akklimatizálódás ideje, volt időm egy kicsit újra megszokni a házat, hiszen bár nem idegen számomra ez a szeminárium, valamiképpen mégis másként éli meg az ember ezt a környezetet elöljáróként, mint annak idején kispapként. Szeptember elejétől érkeztek a kispapok, akiket nagy szeretettel vártam, és úgy éreztem, ők is szeretettel fogadtak engem.
– Milyen volt az első benyomás? Milyen terveket szeretne megvalósítani?
– Az első időszak az ismerkedésé. A szemináriumban 62 kispap él, akik nagyon különböző helyekről, életkörülményekből jöttek. Három magyarországi egyházmegye mellett határon túlról is sokan vannak itt: a Rozsnyói Egyházmegyéből, a Munkácsi Egyházmegyéből, a Nagyváradi Egyházmegyéből, illetve Délvidékről, Szabadkáról is. Emiatt nagyon összetett a házban élő közösség. Szeretnék minél hamarabb minden kispapot egy hosszabb beszélgetés keretében is megismerni.
Számomra is új ez a feladat. Én is most tanulom azt, hogy mit jelent szemináriumi elöljárónak lenni, mit jelent a papnevelésben tevékenykedni. Azok a fiatalok, akiket egy időre rám bízott a Jóisten, néhány éven belül paptársaim, kollégáim lesznek a lelkipásztori szolgálatban. Tehát úgy szeretném ezt az elöljárói munkát végezni, hogy egyrészt tudatában vagyok annak, hogy a többi elöljáróval együtt nekem kell itteni életük jó néhány feladatát meghatározni, másrészt viszont őket magukat kell megnyernem, hogy ezeket a feladatokat közösen oldjuk meg. Én komolyan veszem őket és bizalmat adok nekik, ugyanezt a komolyságot és bizalmat szeretném megtapasztalni a részükről is, hogy felelős módon tudjanak velem és egymással együttműködni a közösségért, és felelős módon akarjanak készülni papi hivatásukra.
– Közel húsz éve együtt kezdtük a szemináriumot. Miben lát különbséget az akkori kispapok és a mostani kispapok között, az akkori és a mostani helyzet között? Mi az igazi kihívás egy prefektus számára?
– Különbség mindenféleképpen van, hiszen maga a társadalom is változik. Így a fiatalok is, akik most ide bejönnek, lényegesen más körülmények közül és más lehetőségekkel felruházva érkeznek, mint mi annak idején. Azt látom, hogy nagyon nagy kihívást jelent a közösségépítés szempontjából az, hogy a modern technika és hírközlés számos lehetőséget kínál a fiataloknak arra, hogy bár fizikailag egy közösségben vannak jelen, de a szívükkel-lelkükkel máshol lehetnek. Ezer szállal lehet kapcsolódni a külvilág felé, a barátokhoz, a családhoz, az ismerősökhöz az internet kínálta lehetőségektől kezdve a mobiltelefonig. Fontosnak tartom, hogy ennek a csábításnak itt a házon belül olyan alternatíváját kínáljuk, ami rávezeti őket arra, hogy jól érezzék magukat, idetartozónak tartsák magukat és teljes szívvel-lélekkel jelen legyenek a közösségben.
A kispapok jó szándékúak és segítőkészek. Nyilvánvaló, hogy vannak nehézségek és problémák is, amikor ezt vagy azt a jelenséget látva az embernek muszáj elöljáróként föllépni. Úgy vélem, hogy a kettőnek – a szigornak és a figyelmeztetésnek, valamint a jó példának és a vonzásnak – az egyensúlya az, ami egy ilyen közösség belső összetartását meg tudja teremteni.
