Adányi László a Katolikus Karitász munkájáról, terveiről
Segíteni embertől emberig
Szerző: Bókay László
Novemberben ünnepeljük Szent Erzsébetet, aki minden rászorulónak segített, ünnepe környékén az Egyház karitatív célokra adományokat gyűjt. E nap közeledtével Adányi Lászlót, a Katolikus Karitász főtitkárát kértük, mutassa be a szervezet idei munkáját, beszéljen terveikről.
– Minden évben készítünk beszámolót magunknak. Ebben az esztendőben azonban két évre tekintünk vissza, mert annyi 2005-ben elkezdett munkánk fejeződött be idén, hogy idei számvetésünket így gondoltuk teljesebbnek. A tavalyi esztendőt akár a katasztrófák évének is nevezhetjük. Gondoljunk csak a székelyföldi özönvízre vagy a tsunamira. Az ideit pedig az évfordulók éveként is felfoghatjuk, bár kisebb katasztrófák idén is voltak.
A 2005-ös, székelyföldi özönvíz komplex feladatot rótt ránk. Az azonnali segítség után tűzhelyeket, tüzelőt, élelmiszert osztottunk a bajbajutottaknak. Később a győri önkormányzat segítségével olyan emelőgépet juttattunk el Székelyföldre, amellyel a patakok, árkok medrét tudják tisztítani. Három településen pedig közösségi házat építettünk. Az ősz során ellátogatunk Spányi Antal püspök vezetésével ezekbe a falvakba, hogy megünnepeljük a 200 millió forintos segítségnyújtás eredményeit. Farkaslakán, Nyikómalomfalván és Székelyszentléleken püspöki szentmisével adunk hálát az eredményes munkáért.
Mint mondtam, ebben az évben több okunk is van az ünneplésre. Tíz évvel ezelőtt adta ki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelét, mely rendkívül fontos, ma is aktuális útmutatást nyújt és a mi munkánkat is meghatározza. Ugyancsak ebben az évben jelent meg XVI. Benedek pápa Deus et caritas kezdetű első enciklikája, melyben a karitatív szeretet fontosságáról szól. Huszonöt éves volt idén a Lékai bíboros által építtetett XXIII. János Szeretetotthonunk és húsz a Lékai Betegotthonunk. 2006-ban – átszervezéssel – sikerült újabb betegszobákat nyitnunk a Dayka Gábor utcában, ezzel is javítva a betegellátást. Megemlékeztünk arról is, hogy tíz éve működik otthonápolási szolgálatunk.
A jövőnek csak néhány tervezhető részletéről tudok szólni. Folytatjuk eddigi munkánkat a családokért, az elesettekért, és részt veszünk a Nemzetközi Karitásszal együttműködve a külföldi humanitárius segítségnyújtásban.
A családok, főként a nagycsaládok csak most fognak szembesülni a megszorító intézkedések hatásaival. A bérek csökkennek, az árak nőnek, egyre többen már az alapvető életfeltételeket sem fogják tudni megteremteni. Az ő megsegítésük rendkívül fontos feladat. Munkánkat adományokból végezzük, hiszen nekünk nincs vagyonunk. Mivel legtöbb adományozónk maga is segítségre szorul – csak tudja, milyen nélkülözni –, ezért a még szegényebbnek ad rajtunk keresztül adományt, miután maguk is szegényebbek lesznek, kevesebbet adnak majd. Ezek után magunk is kevesebbet tudunk majd szétosztani. A karitász alapeszméje, hogy a fizikailag is mérhető segítséget a szakértelem mellett szeretettel és közvetlenül adjuk. Alapelvünk, hogy a segítséget embertől emberig kell adnunk, felismerve azt, hogy az önzés, a pénz, az elv, hogy aki nem ügyes, az nem boldogul, nagyon sok embert sodorhat lelki sivárságba, mely ellen küzdenünk kell. Ezért próbálunk tiltakozni mindig, amikor azt gondolják rólunk – a karitászról, hogy annak tevékenysége kimerül a ruhaosztásban. A lélekre, a morálra is figyelnünk kell, bár ez másoknak is feladata kell, hogy legyen.
Mindehhez lassú, kitartó munkára van szükség. Amint Erdő Péter bíboros úr fontosnak tartja a városmissziót, ahol az utca emberével ismertethetjük meg hitünket, vallásunkat, erkölcsi felfogásunkat, úgy mi is szeretnénk az „utca emberével” megismertetni tevékenységünket. Jelen voltunk Nagymaroson, az ifjúsági találkozón. Három országos fesztiválon sátrat állítottunk fel, hogy Tokajban, Kapolcson és a százhalombattai táncfesztiválon a jelenlévők megismerhessék tevékenységünket. Nyitni szeretnénk az emberek felé, hogy lássák munkánkat, erőfeszítéseinket. A médiába nagyon nehezen jutunk be. Egy beteg, egy hajléktalan, egy sérült, az ő folyamatos segítésük nem „hír”. A katasztrófák tudósításai után – látjuk a média hatását – megnövekszik az adakozókedv. Nekünk azonban a hétköznapok során kell segítenünk, végeznünk munkánkat. Embertől, emberig.
