„Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6,10)
A tűz
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Odakint hűvös őszi szél rázta az ágakat. A madárkák fázósan bújtak össze a kopasz ágakon és sóvárogva néztek be a kis házikó ablakán.
– Milyen jó meleg lehet odabent – jajdult fel egyikük. – És az a sok finom kenyérmorzsa az asztalon! Bárcsak megkóstolhatnánk!
Miközben így sóhajtoztak, az avar lágyan zizegni kezdett, jelezve, hogy az elsárgult falevelek alatt valaki közeledik. Apró horkantások, szusszanások kísérték útját, s néha egy kis, fekete, fénylő orrocska bukkant elő a levéltakaró alól.
– Sehol egy nyugodt hely! – morogta a rekedt hangocska. – Már minden ismerősöm régen téli álmot alszik, csak még én nem találtam magamnak megfelelő helyet! – dohogott magában és tovább döcögött.
A távolból két torzonborz frizurájú borzgyerek bukkant fel:
– Hogy lehetsz ilyen anyámasszony katonája! – hadonászott egyikük a kezében lévő gyufásdobozzal. – Még rágyújtani sem mersz!? Nézd csak meg, hogy csinálják ezt a nagyok! – és magára mutatva matatni kezdett a dobozban.
– De tudod, hogy ez veszélyes! Még a végén tüzet csinálsz! – intette társa. De a szikra már pattant is, a gyufa lángra lobbant. A két borzfiú megbűvölve nézte a sárgás lángcsóvát. – Jaj! Ez süt! Megégettem az ujjam! – kiáltott fel a gyufát tartó, de már el is hajította, pedig még mindig lángolt. A gyufa egy szempillantás alatt eltűnt a levéltakaró alatt.
– Na látod, hogy nem lett semmi baj – hencegett a borzgyerek, és már rángatta is maga után megszeppent társát.
Miközben lépéseik zaja egyre távolodott, az avarból különös sistergés és fújtatás hallatszott. Sámuel, a sün, aki nemrég még téli vacka után kutatott, most rémülten nézett körül.
