Beszélgetés PÁrdányi Domonkos kaszkadőrrel
A Fővárosi Vidámparktól Hollywoodig
Szerző: Bodnár Zita
– Édesapám amatőr kaszkadőr volt, neki köszönhetem, hogy bekerültem ebbe az egyébként zárt világba, de gyerekként soha sem ábrándoztam róla. Egyáltalán nem voltam sem „nagy vagány”, sem pedig olyan kisfiú, aki indián vagy cowboy szeretett volna lenni. Valójában tizenhét éves koromban vált az álmommá, hogy profi kaszkadőr legyek. Vakáció volt, és én nyári munkát kerestem. Ekkor kezdtem el először ezen a területen dolgozni, s rögtön beleszerettem. Kicsit jobban beleláttam ebbe a világba, és megfogott. Így indult…
– Mi volt a következő lépés?
– Itt ragadtam. Elkezdtem dolgozni, és tudatosan készülni a profizmusra. Sokat edzettem, hogy erősödjem, és persze dolgoztam, hiszen a gyakorlat a legjobb felkészítés. Ez olyan szakma, amit edzéssel nem igazán, sokkal inkább munka közben lehet megtanulni.
– Nem is létezik „kaszkadőriskola”?
– Amerikában vannak kaszkadőriskolák, de Magyarországon nincsenek, leszámítva néhány tanfolyamot, de azokat nem nevezném iskolának. Jómagam soha nem vettem órákat. Ha valaki nagy-nagy szerencsével bekerül ebbe a körbe, akkor bizonyos értelemben magára van hagyva, hogy autodidakta módon elsajátítsa a szakmát, ellesse a technikákat.
– Hogyan nyílt meg Ön előtt a világ?
– Kezdetben itthon dolgoztam. Az első munkám a Veszélyben című, baleseteket rekonstruáló matiné tévésorozatban volt, amit az MTV-ben adtak 1991–92-ben. Éveken át játszottam különböző filmekben, sorozatokban, mint például a Szomszédokban vagy a Kisvárosban, illetve Magyarországon forgatott koprodukciókban. 1994-ben mentem először külföldre dolgozni, de az igazi áttörés 1999-ben történt, amikor Pirogh Gábor egy hatfős csapat tagjaként vitt magával Törökországba. Egy angol játékfilmen dolgoztunk, én lettem a főszereplő dublőrje. Sok jó minőségű kaszkadőrakciót forgattunk az ott töltött két hónap alatt. A forgatás során megismerkedtünk egy híres, szakmailag elismert spanyol kaszkadőrkoordinátorral. Barátok lettünk, és gyakorlatilag az ő segítségével indultam el a karrier útján. Neki köszönhetően kaptam munkát más külföldi filmekben is, ahol a forgatások során újabb emberekkel ismerkedtem meg, akik újabb ajánlatokkal kerestek meg… Ez mind a mai napig így működik. A kapuk a személyes kapcsolatok révén nyílnak meg.
– Melyik a legkedvesebb filmje?
– Minden film kedves valamiért. Szakmailag nagyon jól cseng a Trója, amiben Brad Pitt dublőrjeként tűnök fel a vásznon. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy életem legkomolyabb munkája volt, de az emberek a film címét hallva felkapják a fejüket. Jó ajánlólevél, hiszen ahhoz, hogy valaki egy ilyen filmben, egy ilyen tehetségű és hírű színész mellett játsszon, sejteti, hogy az illető szakmailag felkészült és nagy tudású. Szerettem ezt a filmet, amit hat hónapig Máltán és Mexikóban forgattunk. A legkellemesebb munkám mégis talán a legutóbbi, a Blood Diamond forgatása volt, amiben Leonardo Di Caprio dublőrjeként dolgoztam. Ez a film nem kívánt igazán nagy kaszkadőrakciót, mert autósüldözéses jelenetekkel van tele, amikben a főhős helyett nekem kellett vezetnem. Élveztem a forgatást, ráadásul olyan gyönyörű helyeken jártunk – Dél-Afrikában, Mozambikban –, ahova ritkán jut el az ember.
– Mi motiválja?
– Elsősorban a saját elvárásaimnak kívánok megfelelni. Szeretnék minél jobb lenni. Fontosnak tartom a szakma elismerését, különösen néhány igazi szakemberét. Az ő véleményük valóban mérvadó. Bár nem szeretünk a pénzről beszélni, de nem tagadhatom, a pénz is tud ösztönözni. 1991-ben nem lehetett jó diákmunkát találni. Ekkor tizenhét éves voltam, és mint már említettem, szerettem volna pénzt keresni a vakáció alatt. A Fővárosi Vidámparkban kezdtem el dolgozni, ahol egy westernshow működött. Mellesleg kaszkadőrök játszottak a műsorokban. Lovásznak vettek fel, de előfordult, hogy megkértek, ugorjak be egy-egy szereplő helyett, aki valamilyen oknál fogva nem tudott eljönni. Amikor kézhez vettem a béremet, nagyon meglepődtem, mert igazán jól megfizettek. Első keresetemből vettem egy Levi’s 501-es farmert, ami abban az időben nagy kiváltságnak számított. Szárnyakat kaptam. Akkor értettem meg, micsoda minőségi ugrást jelentene, ha a kaszkadőrséget választanám hivatásomnak. Nagyon tetszett a munka, és még meg is fizették…
– A vidámparki lovászfiúból világhírű profi lett. Mi volt az útravalója?
– Kitartás, szorgalom, tehetség és a Gondviseléstől kapott nagy-nagy szerencse. Az első pillanattól kezdve éreztem a szívemben, hogy ez az én utam, tudtam, hogy jó lesz. Ez erőt és türelmet adott, hogy kivárjam azt az egyetlen esélyt, ami megnyitja a kapukat. Tettem a dolgomat, készültem szorgalmasan, de a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy egyszer eljön ez a pillanat – és el is érkezett…
– Említette, hogy félénk kisgyerek volt. Megváltozott?
– Nem, a jellemem alapvetően nem változott meg. Nyílván azonban kicsit vagányabb lettem, hiszen az érvényesülés – nem is maga a munka, hanem inkább a filmes világ miatt – megkíván egy bizonyos attitűdöt. Ilyen közegben nem könnyű megállni az embernek a helyét, ha „nyuszi”. Okosnak, talán kicsit ravasznak is kell lenni. Nem törtetek, az nagyon távol áll tőlem, de észre kell magamat vetetni, hiszen a filmes világban nagyon sokat számít a látszat, az egész a külsőségről szól.
– Feltalálja magát ebben a „látszatvilágban”?
– Igen, most már feltalálom magam. Az ember figyel, megtanulja az embereket kezelni, és egyre rutinosabbá válik. Tudja, hogy milyen helyzetekbe kerülhet bizonyos személyekkel, milyen a stílusuk, s egy idő után képes lesz kezelni ezeket a szituációkat, embereket. Onnantól kezdve könnyen megállja a helyét.
– Hogyan telik egy napja?
– Minden nap más. Ha itthon vagyok, hivatalos ügyeket intézek, találkozom a családommal, ismerőseimmel, edzek és lovagolok. Forgatáskor, ami napi 10–12 órányi munkát, néha még többet is jelent, esténként általában fáradtan zuhanok az ágyba, de ha erőm engedi, akkor szakmai kötelességből még edzek egy kicsit. Vasárnap pihenek. Dél-Afrikai utamon fordult először velem elő, hogy minden hétvégém szabad volt. Ilyen gyönyörű környezetben, különleges világban nagy ajándék ennyi szabadnap!
– Szokott félni?
– Persze! Többnyire amikor egy olyan akció vár rám, amit előtte még soha sem csináltam. Sejtem, hogy képes vagyok rá, de az ismeretlentől, mint mindenki, én is félek.
– Segít a félelem leküzdésében a hite?
– Természetesen. A fohászok és az Istenbe vetett bizalmam sokat segít. És tudom, hogy édesanyám is különösen sokat imádkozik értem.
– Tulajdonképpen az a hivatása, hogy állandóan kockára teszi az életét.
– Nem egészen. Csak nagyon ritkán forog veszélyben egy kaszkadőr élete. Kockázatos, kicsit komplikáltabb, nem várt helyzetek adódnak, amiket nem lehet megoldani begyakorolt feladatokkal. A sérülés veszélye ezért gyakran fennáll. Lehet egy-két pillanat, amikor valóban veszélynek vagyunk kitéve, de alapvetően nem ez a jellemző. Az a munkám, hogy minden feladatot a lehető legbiztonságosabb módon oldjak meg.
– Folyton „világ körüli úton” van, hiszen a legkülönbözőbb országokban forgat. Nem nehéz, hogy nincs állandóság az életében?
– Nem könnyű, és ahogy múlnak az évek, egyre nehezebb, de mivel ez az életformám, már megszoktam, és tudom, hogy ezt az áldozatot meg kell hoznom. Talán azért megvan a gyümölcse is. Tíz év múlva, ha majd családom és gyerekeim lesznek, valószínűleg túl megterhelő lesz, és akkor majd váltok. Egyelőre azonban gyakrabban élvezem ezt az állandó „úton levést”, mint ahányszor elszomorít vagy ahányszor türelmetlenül viselem.
– Mi a legfontosabb az életében?
– Szeretném, ha az emberek körülöttem boldogok lennének. Ha másokat boldoggá tudnék tenni!
