Húszéves a magyarországi Hit és Fény közösség
Valamiben mindannyian sérültek vagyunk
Szerző: Madocsai Bea
– A Hit és Fény azokat próbálja megszólítani, akik a társadalomban és a szűkebb életterükben sok megaláztatásban, mellőzésben részesülnek, elmagányosodnak és kevés barátjuk van – mondja Harmat Péter, aki feleségével együtt néhány hónapja a közösség magyarországi felelőse. – Mi barátságot, elfogadást, feltétel nélküli szeretetet kínálunk nekik, amit Jézuson keresztül élünk meg, s rajta keresztül találjuk meg magunk is. Hogy mi volt a vonzó számomra, amikor 18 évesen kapcsolatba kerültem a közösséggel? – folytatja. – Az első élményeim közé tartozik, hogy amint megérkeztem, ölembe ült Jancsi, és az autókról kezdett beszélgetni velem. A sérült testvérek rácáfoltak a nagy segítő szándékomra: kiderült, hogy ők sokkal többet tudnak tanítani nekem elfogadásról, nyitottságról, barátságról, mint amennyit én valaha is gondoltam volna erről.Jean Vanier sok helyen elmondta, leírta azt, ami sok egészséges segítőnek elemi erejű megtapasztalása, hogy mindannyian sérültek vagyunk, s a fogyatékosokkal való közösségben fölismerhetjük a saját hiányosságainkat, sérültségünket, elfogadhatjuk azokat, és rajtuk keresztül Jézus gyógyít bennünket.
Találkozás, ima és ünnep
A közösség az összejövetelein figyel arra, hogy megvalósuljon a hármas beosztás: legyen idő a személyes találkozásra, hiszen erre épül a közösségi élet, azután kerüljön sor az imádságra, amikor Jézussal találkozhatnak, és maradjon idő a közös ünneplésre. Ennek leggyakoribb formája a közös étkezés. Negyedik időnek nevezik az alkalmaikon kívül történő találkozásokat, amikor a testvérek tovább szövik a baráti szálakat, meghallgatják, segítik, támogatják egymást.– A találkozók háromféle időszaka erősíti egymást – állítja Kati, az egyik segítő. – Amikor az évfordulót ünnepeltük, s négyszázan voltunk együtt, eljöttek a régiek is, akik kezdetben segítették a Hit és Fény közösséget. Nagy öröm volt az együttlét! Nem csoda hát, hogy a felszabadult, közös ünneplést a kiscsoportos beszélgetés során az egyik sérült lány „buli”-nak nevezte, amikor az élményeinket osztottuk meg egymással. Ami azonban a leginkább megérintett, az a következő mondata volt: „Érdekes, hogy a jó buli után sokkal jobban megy az imádság is.”
Az imádságban természetesen a sérült testvérek ugyanúgy részt vesznek, mint a családtagok vagy a segítők. Ők értelmükben korlátozottabbak, de talán pont emiatt a szívük igen nyitott, a lelkük legmélyéről fakad az imádság.
Egy régiószintű Mikulás-ünnepségről így számolnak be a szervezők:
– Fergeteges együttlét volt, sok ajándékkal, vidámsággal, nem is tudtuk, hogyan csöndesedjünk el és vezessük be az imát. Meggyújtottunk egy gyertyát. A pillanatnyi tanácstalanságot fölhasználva, Márti, az egyik sérült rutinosan előre lépett, kezébe vette a gyertyát és saját szavaival megköszönte Istennek, hogy milyen jól érezte magát közöttünk. Aztán körbeadtuk a gyertyát, mindenki imádkozott, és azonnal megteremtődött az imádságos légkör.
Barátok, akik enyhítik a fájdalmat…
Ha fogyatékos gyermek születik egy családban, azt nagyon nehéz elfogadni. Sokszor a szülők, a testvérek nem szívesen mutatkoznak a sérült családtaggal, de a környezetükben élők is gyakran visszariadnak, hiszen szembesülniük kell a fájdalommal és a tehetetlenséggel. Ezért nagy elszigeteltséget és magányt élnek meg a sérültek hozzátartozói, amivel nehéz megküzdeniük nap mint nap. Sokuk elmondása szerint a Hit és Fény nagy megkönnyebbülést hozott az életükbe, szerető barátokat találtak, ami enyhíti a fájdalmukat. Van, aki arról számol be, hogy a közösség segített neki felismerni, hogy a sérült gyermek érkezése nem csak fájdalmat jelent a családban, de az egység, az öröm és a szeretet forrása is.
A Hit és Fény közösséghez korhatár nélkül csatlakozhatnak a sérültek. A pomázi közösségben induláskor általános-iskoláskorúak vagy alig idősebbek voltak a fogyatékos testvérek. A Hit és Fényben egy dolog biztos: még ha a segítők jönnek-mennek is, a sérültekre mindig lehet számítani. A két évtized alatt a közösség gyarapodott, vannak már negyven év felettiek, sőt a régebbi csoportokban előfordul az is, hogy utolsó útjukra is elkísérik a sérülteket.
– Szokatlanabb, különlegesebb formája a barátságnak a segítő és a sérült közötti kapcsolat. A fogyatékos testvérek részéről teljes és feltétlen elfogadás, hűséges, odaadó szeretet jellemzi. Olyanfajta nyitottságot és közvetlenséget tapasztalok a részükről, amihez hasonlót a többi, értelmében nem sérült emberrel való kapcsolatomban nem biztos, hogy találok. Ez a barátság, ha nem is értelmi típusú, de érzelmeiben és lelki mélységeiben ugyanolyan – összegzi a közösség felelőse.
Evangelizálás sajátos eszközökkel
A Hit és Fény célja az örömhír hirdetése hiteles módon. A közösség a saját eszközeivel evangelizál is. Gyakran előfordul, hogy intézetekből is járnak fogyatékosok a találkozókra, azután pedig már egymást hívják. Sokszor itt találnak rá a testvérek szeretetén keresztül Isten szeretetére. Nem csak a sérült testvérek indulnak el a hit útján, s lesznek elsőáldozók, bérmálkozók, de az olyan segítők is találkoznak Jézus gyógyító szeretetével, akiket jó szándék vezérel a közösséghez, azonban Istent nélkülöző háttérből érkeztek. A húsz évvel ezelőtti hivatalos induláskor – s az azt megelőző öt-hat év során különösen – házaknál, családoknál találkoztak a közösség tagjai. Később egy-egy bátrabb plébániára is eljutott a Hit és Fény. Az indulás lendületességében sokat számított a nagy szükség, a nagy igény. Mára húsz fölött van a csoportok száma. A mai napig vannak olyan közösségek, amelyek lakásokon találkoznak, ami bensőségesebb, közvetlenebb hangulatú együttlétre nyújt lehetőséget, de amelyik csoportban sok az intézetben élő sérült, az inkább plébánián vagy az intézmények alkalmas termeiben találkozik. A Hit és Fény Verebek nevű pomázi csoportja például a harminc fős létszámával el sem férne már senki otthonában.
– Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy keseregni jövünk össze, és a sok nehézség, amit megosztunk egymással, lehúzna – mesél tovább Harmat Péter. – Ellenkezőleg, a közösségünk nagyon vidám hely. A heti-kétheti összejövetelek, a régiószintű találkozók, a nyári táborok során rengeteget játszunk és nevetünk.
Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a nyári este, amire sokan emlékeznek a közösségből. Mint minden nap végén, aznap is imádság zárta a programot. Mindenki sorban elmondta, miért ad hálát. Amikor Lalira, a sérült fiúra került a sor, csak ennyit mondott: „Uram, köszönöm, hogy ilyen volt ez a nap, azt hiszem, ez neked is tetszett volna.”
