Pannonhalma: nagyböjti gondolatok
Utaidat, Uram, mutasd meg nékem...
Szerző: Borián Elréd OSB
Jézus megkérdezi a megváltásra váró, vágyó lélek-től: „Meg akarsz tisztulni? Átadod nekem bűneid, hogy megváltsalak tőlük?” Ha azt válaszolom: akarom, akkor elindulok a sivatagban. A sivatagban lassan földre eresztem a hátamon cipelt csomagjaimat. Egyre szomjasabban vágyok a vízre, és hogy lelkemben megszólaljon a hang: „Te vagy az én szeretett gyermekem, akit szabadnak teremtettem.” Rónay György a Szerápion legendákban így ír a cél és az út egységéről:
„A cél, Szerápion,
sokszor maga az út, de csak ha nem
céltalan; s minden célból, ha valóban
cél volt, mindig új út vezet tovább.
Úton vagyunk.”
(Rónay György: Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hogy hol vagyunk?)
Jézus szabadsága megszabadító út a hozzá őszintén fordulók számára, mert közvetít az irgalmas Atya és köztünk. „Vétkeinket testében fölvitte a keresztfára, hogy meghalva a bűnöknek, az igazságnak éljünk. Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pét 2,24.) Jézus segít a hozzá forduló betegeknek és bűnösöknek, hogy újra elevenné váljon bennük a lélek, és Istenben oltsák szomjukat. A testi-lelki megkötözöttségtől való megszabadulás a szabadság boldogító érzetét adja. Isten maga a szabadság, mert az ő szeretete a szabadság élő forrása. Ha Krisztust követjük, ha közvetítők akarunk lenni, akkor rendszeresen megkérdezhetjük magunkat: megszabadítóak-e szavaink, szemeink, tetteink? Vagy félelmet sugárzók, hogy lekössük mások lelkét, pártunkra vonjuk őket lelkünk erőszakos – olykor vallásos színű – igazságával? A szabadság nem egyenlő a függetlenséggel. A függetlenség valakiktől, valamilyen nézetektől való elhatárolódás. A lélekben szabad ember önként korlátozza magát, hogy olyan folyó legyen élete, amelynek van célja, egy tengerbe folyik és nem egy mocsárba. Valami, valaki mellett szabadon döntök. Minden szentség alapja a szabad akarat kinyilvánítása.
A döntés szabadságát – sajnálatos módon – még a szeretet nevében is el lehet nyomni. Sokak a tudás fájában bíznak, és saját tudásuk gyümölcsével kínálgatnak mindenkit, nem törődve a lelkiismeret szabadságával. Az a lelkiség, amely nem ismer el más utat az üdvösséghez, az agresszív lesz, és saját útját Isten akaratával eggyé teszi. A Lélek ott fúj, ahol akar. Az Isten szabad az emberi hatalomra törekvés minden formájától.
A neves bencés lelki író, Anzelm Grün így látja Isten és a szabadság kapcsolatát: „A nagyböjt olyan időszak, amelyben be akarjuk bizonyítani magunknak, hogy még szabad emberek vagyunk. Ez a bizonyítás jótékony hatású: növeli önbizalmunk. (…) A bennem lakó Isten egyben mindig a szabadító Isten is, aki megszabadít az emberek hatalmától, a magamnak tett szemrehányásoktól, az önbecsmérléstől, az önítélettől és önmagam szidalmazásától. Megszabadít az önmagamra gyakorolt nyomástól, a teljesítménykényszertől, a perfekcionizmustól és a moralizálástól, mely állandóan arra ösztönöz, hogy semmit el ne hibázzak, és teljesítsem Isten parancsait. Isten megtapasztalása lényegében a szabadság élménye.” (Anzelm Grün: Út a szabadsághoz, ford.: Mészáros Erzsébet, Bencés Kiadó, Lelkiségi Füzetek 39, 2004, 85; 96.)
Mindnyájunk Atyja vágyakozik az igazi szabadságot szolgáló szeretetünkre, hogy teljesebbé tegye örömünket és békénket. Jézus azért adta magát értünk, hogy a negyven napos sivatagi út után a Lélek felemelhesse szívünket, és megszólaljon benne a Bárányt dicsőítő húsvéti alleluja. A mindnyájunk üdvösségét munkáló Szentlélek a béke és öröm országába hív, ahol fölzeng az ének a Bárány trónja előtt. Erre a hívásra válaszolunk, amikor így imádkozunk: „Jöjjön el a te országod” – „Jöjj el, Urunk. Maranatha.”