Cikkek listázása

Testedzés - játék - evangelizáció

Szerző: Bókay László

Fotó: Bókay László, Borbély Zita

Manapság már kevésbé kapja föl a fejét hívő és nem hívő egyaránt, ha azt hallja, hogy papok fociznak valamelyik stadionban, vagy hírt kap arról, hogy az Elektromos pályáján papok edzenek. Azt persze kevesebben tudják, hogy a papi focicsapatban püspök is játszik – Kiss-Rigó László segédpüspök személyében.Kiss Rigó Lászlóval beszélgetve kiderült számomra, hogy fiatal korától kezdve kedvelte ezt a sportot. Civilként is rendszeresen játszott, majd a szemináriumi évek alatt sem hagyta azt abba. Mikor Rómában, a Pápai Magyar Intézetben tanult, ott is focizott – egy nemzetközi papi csapatban játszott rendszeresen. Kérdésemre, hogy püspökszentelése után felmerült-e benne, hogy abbahagyja a rendszeres edzést és a futballnak hátat fordít, azt válaszolta: „Nem. A püspök is ember. Öröm csapatban játszani, kell a testmozgás, eszembe se jutott befejezni a focizást.”A papi foci Magyarországon szorosan összekapcsolódik a Napsugár Sportegyesület és Lipp László gazdagréti pap nevével. Munkája, lelkesedése, szervezése, csapatkapitányi működése biztosította a futballozó papoknak, hogy részt vehessenek a közelmúltban Zágrábban rendezett második papi futball Európa-bajnokságon, ahol ötödik helyezést értek el. A Champions Clerumon történtekről és az odavezető útról beszél Lipp László.

Olyan fontos, mint egy falat kenyér

– Amióta az eszemet tudom, sportoltam. A kosárlabda volt a kedvencem, abban egészen jó eredményeket értem el. Amikor a szemináriumba kerültem, abba kellett hagynom a sportolást. Nagyon hiányzott a testmozgás. A prefektusunkhoz fordultam – akit egyébként igen szerettünk és becsültünk –, de hallani sem akart reggeli futásunkról. Megkértem, hogy ez ügyben „a szolgálati rend szerint” rektorunkhoz, Vajda Józsefhez fordulhassak. Őt sokan merev, konzervatív elöljárónak tekintették, de nekünk mégis megengedte a futást. Attól kezdve Blanckenstein Miklóssal minden reggel fél órával korábban keltünk, mint a többiek, és télen-nyáron négy kilométert futottunk Esztergomban, a szigeten.

Kezdeményezésünknek akkora sikere volt a szemináriumban, hogy a következő évtől a túlsúlyos szeminaristáknak kötelezővé tették a futást. Testmozgásunk polgárjogot nyert, de kövérebb társaimnál nem arattam osztatlan sikert. Amikor a Központi Szemináriumba kerültünk Blanckenstein Miklóssal együtt, a Citadelláig futottunk fel. Ezeknek az éveknek köszönhetem mostani kondíciómat. Manapság, amikor sokat ülök, vezetek, a heti egyszeri edzés olyan fontos, mint egy falat kenyér.

Egyetlen trágár szó nélkül

Bár a szemináriumokban régen is volt futballmérkőzés, a papi foci ötlete Pusztai László és felesége tragikus autóbalesete után ötlött fel bennem. Árváik javára a Fradi öregfiúcsapatát hívták ki a papokból alakult és a Napsugár Sportegyesületben játszó tagok. Valójában ekkor figyeltek fel ránk a médiumok. Természetesen kikaptunk, hiszen a fradis öregfiúk még öregfiúként is remek csapatot alkottak. Aztán rendeztünk visszavágót, sőt meghívtunk külföldi papi csapatokat is. Legtöbbször jótékonysági céllal lépünk pályára: hol a dévai árvákért, hol az erdélyi művészekért vagy pedig a katolikus iskolák anyagi támogatásáért. A futballozással több célunk is van. Egyrészt a papnak is van mozgásigénye. A papnak is egészségesen kell élnie. Másrészt missziónak is tekintem a sportot. Ez is evangélium. Hirdetjük a játéknak, az egymás megbecsülésének örömhírét, megmutatjuk, hogy lehet szépen, szeretettel küzdeni, egyetlenegy trágár szó nélkül.

A játékban benne van az egész ember. Sokszor jut eszembe Szent Ferenc és Leó testvér története, amikor szótlanul átmentek egy városon, pedig Ferenc prédikációra hívta Leót. A városon túl Leó megkérdezte, vajon miért nem beszéltek az embereknek. Szent Ferenc azt válaszolta: bizony prédikáltunk. Ahogy átmentünk – együtt a városon –, az volt a prédikáció. Vagyis focinknak erkölcsi, morális tartalma is van. Olyan emberekkel is találkozhatunk, azoknak is megmutathatjuk szeretetünket, akiket a jégeső se ver be a templomba. Nem állítom, hogy egy-egy mérkőzés után tömegesen térnek meg az emberek, de látnak minket, megtapasztalják egymás iránti szeretetünket, látják, hogy az ellenfelet is megbecsüljük, s talán elgondolkodnak egy kicsit, hogy mi miért viselkedünk másként, mint a világban oly sokan. Találkozunk, kapcsolatba kerülünk, kommunikálunk az emberekkel – teljesítjük küldetésünk egy részét – megszólítjuk őket. Nem ez az evangelizáció kezdete?

A Lélek ott fú, ahol akar. Nem tartjuk magunkat csodabogaraknak, hanem normális embereknek, akik életének természetes része a sport. Életünk minden pillanatában az Úr szolgálatában vagyunk, és ez természetesen a sportpályán is így van

Együtt küzdeni, együtt ünnepelni

Hogy kit, mikor miként szólít meg általunk az Úr, az valójában már nem ránk tartozik. A mi dolgunk: „minden időben, minden helyen hűségesnek lenne ahhoz, aki minket küldött”.

Persze a sajátos evangelizáció mellett a testmozgás, a győzni akarás is bennünk van. Haász Sándor kezdett edzőként velünk foglalkozni, most Máté János irányít bennünket. A kezdeti vereségek után – a rendszeres edzés révén – egyre jobb eredményeket tudunk felmutatni. A mostani zágrábi Európa-bajnokságon a minket ismerő focicsapatok elismerően szóltak arról a fejlődésről, amelyet eredményünk is mutat, hiszen ötödikek lettünk, megelőzve olyanokat, akiktől egykor csúfos vereséget szenvedtünk. Nagyon jó érzés együtt játszani a paptestvérekkel. Közeli barátságok alakulnak így ki, de jó találkozni más országok papjaival is. Látni, megismerni őket valóban nagy élmény.

Horvátországban, a fővárosban bajnokságunk esemény volt. Többfelé lehetett látni a városban plakátokat, a szurkolók pedig nagyon lelkesek, bár elfogultak voltak. Örömük teljes volt, mert a horvátok lettek az elsők. Második helyen a lengyelek végeztek, harmadikon a boszniaiak, negyediken a portugálok, ötödiken mi, magyarok, aztán következtek a spanyolok, szlovének, olaszok, románok és végül, de nem utolsósorban az osztrákok.

Egy-egy külföldi út a sporton kívül a helyi egyházzal, a kultúrával való ismerkedést is szolgálja. Úgy vélem, ez is egyik módja lehet annak, hogy a magyar papság jobban megismerje és közelebbi kapcsolatba kerüljön az európaival, s a többi közt tanuljunk meg tőlük együtt küzdeni, és a sikerek után együtt ünnepelni. Zágráb bíboros-érseke, Josip Bozanić is fogadott bennünket, valamint miséken, találkozókon vettünk részt.

Szolidaritás a bosznia-hercegovinai papokkal

A szolidaritást is erősítik ezek az alkalmak. Csak a magyar csapatnak volt sportorvosa, Borsányi doktornő személyében. De ő épp úgy segített a többieknek, mint nekünk. Ám a szolidaritásnak másik, lényegesebb megnyilvánulását is láttuk. Az alapszabály szerint a bajnokság győztese rendezheti a következő Európa-bajnokságot. A horvátok lemondtak a bosnyákok javára e jogukról, mert azok elbeszélése szerint a muzulmánok nemcsak háttérbe akarják szorítani a keresztényeket, hanem el is akarják őket űzni az országból. A bosznia-hercegovinai papok azt mondták, hihetetlen nagy erkölcsi hasznuk származna abból, ha ők rendezhetnék a következő bajnokságot. Így látszik, hogy egy aprócska kezdeményezés miként válhat politikai erővé, komoly erkölcsi támasszá.

Testedzés, játék, evangelizáció, politika – mindez némi áldozattal. Ezért hívom minden paptestvéremet edzésre és mérkőzésre az Elektromos pályára szerda delenként. Már most is sokan mondták, hogy veszélyesek vagyunk, mert nemcsak püspök játszik nálunk, de sok a fiatal is a csapatban. Szeretnék még több fiatalt látni, hogy én már valóban csak pillanatokra állhassak be a pályára a mérkőzések idején.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>