„Kamatoztassátok, amíg vissza nem térek” (Lk 19,13b)
Tátika hőstette
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Milyen szépen énekel! – súgta a vörösbegy.
– Bárcsak én is így tudnék dalolni! – sóhajtotta irigykedve a fakopács.
Tátika pedig napról napra többet énekelt. Élvezte társai dicséretét, és büszkén billegette magát a fák koronáján.
– Tátika, gyere játszani! – hívták barátai.
– Veletek?! – fintorgott Tátika. – Hiszen ti még énekelni sem tudtok! – és gőgösen felemelve a fejét, hátat fordított társainak, akik szomorúan röppentek tovább.
Egy másik alkalommal kishúga, Aranyka szólította meg:
– Gyere gyorsan, Tátika! A mama hív! Neked is segítened kell kitakarítani a fészket.
– Még csak az kéne! – csattant fel Tátika. – Nem tudjátok, hogy a por árt a hangomnak? Segíts te neki! Te másra úgysem vagy képes! – fortyant fel Tátika, és egyszerűen faképnél hagyta az elképedt Aranykát.
Ahogy telt-múlt az idő, Tátika hangja egyre szebben csillogott, ám minél többet gyönyörködött saját hangjában, annál magányosabbnak érezte magát. Barátai már nem hívták többé, mert megunták a folytonos visszautasítást, társai pedig nagy ívben elkerülték, mert féltek kellemetlen, gőgös megjegyzéseitől. Egyik délután, mikor magányosan üldögélt az öreg tölgyfa legfelső ágán, különös dologra lett figyelmes.
– Tirrióóóó, így a jó! Csak gyertek utánam! Egyre magasabbra! – biztatta őket. – Fel a fejed, mozgasd a szárnyadat! Egy-kettő, utánam!
A kicsik szófogadóan követték mamájukat, és ügyes mozdulatokkal szálltak egyik ágról a másikra. Már kezdtek igazán belejönni, rigó mama is elégedett volt kicsikéi igyekezetével, mikor az egyik ág – reccs… – letört. A legfiatalabb rigófióka zuhanórepüléssel a földnek ütődött. Rigó mama rémülten röppent utána. Tátika azonban a fa legtetejéről más riasztó dolgot is észrevett. Mancs, a macska éppen abba az irányba tartott, ahol a kisrigó feküdt. „Ott az anyja, majd az segít neki! Nekem vigyáznom kell magamra!” – gondolta először Tátika, ám eszébe jutott édesanyja szomorú tekintete, mikor kisöccsét elveszítették, és egyszeriben meggondolta magát.
– Nem hagyhatom őket magukra! Segítenem kell! – suttogta, és ügyesen a rigófiókától legtávolabbi bokorra telepedett, miközben teli tüdőből énekelni kezdett. Ahogy énekelt, egyre inkább belemelegedett, és bár érezte, hogy Mancs közeledik, mégsem félt. Hirtelen két rémisztő szempár villant fel előtte, és már csak annyi ideje maradt, hogy ügyesen kicsúszva a macska karmai közül, a legközelebbi faágra meneküljön. De rigómama és a bajbajutott kisrigó már biztonságban voltak. Tátika hosszú idő óta először érezte szívében, hogy boldog. Vidáman, köszönetet sem várva röppent tovább, egyenesen barátaihoz.
– Ne haragudjatok rám, hogy olyan beképzelt voltam, és többre tartottam magam nálatok. Most már tudom, hogy mit sem ér a szép hang, ha nem arra használjuk, amire kaptuk, hogy másokon segítsünk vele, és így megörvendeztessük őket. Megértem, ha soha többé nem akartok játszani velem! – hajtotta le a fejét szégyenkezve.
– Dehogynem akarunk! – ölelték át barátai. – Nem volna kedved velünk jönni nyuszi mamáékhoz? Megkért minket, hogy szórakoztassuk a kicsikéit, míg ő az erdei doktorhoz megy. Énekelhetnél nekik egy szép altatódalt!
Tátika örömtől ragyogó képpel bólintott, és úgy érezte, hogy a szíve tele van szebbnél szebb énekekkel, amelyek csak arra várnak, hogy végre másokat is megörvendeztessen velük.
