„Kamatoztassátok, amíg vissza nem térek” (Lk 19,13b)
Tátika hőstette
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Milyen szépen énekel! – súgta a vörösbegy.
– Bárcsak én is így tudnék dalolni! – sóhajtotta irigykedve a fakopács.
Tátika pedig napról napra többet énekelt. Élvezte társai dicséretét, és büszkén billegette magát a fák koronáján.
– Tátika, gyere játszani! – hívták barátai.
– Veletek?! – fintorgott Tátika. – Hiszen ti még énekelni sem tudtok! – és gőgösen felemelve a fejét, hátat fordított társainak, akik szomorúan röppentek tovább.
Egy másik alkalommal kishúga, Aranyka szólította meg:
– Gyere gyorsan, Tátika! A mama hív! Neked is segítened kell kitakarítani a fészket.
– Még csak az kéne! – csattant fel Tátika. – Nem tudjátok, hogy a por árt a hangomnak? Segíts te neki! Te másra úgysem vagy képes! – fortyant fel Tátika, és egyszerűen faképnél hagyta az elképedt Aranykát.
Ahogy telt-múlt az idő, Tátika hangja egyre szebben csillogott, ám minél többet gyönyörködött saját hangjában, annál magányosabbnak érezte magát. Barátai már nem hívták többé, mert megunták a folytonos visszautasítást, társai pedig nagy ívben elkerülték, mert féltek kellemetlen, gőgös megjegyzéseitől. Egyik délután, mikor magányosan üldögélt az öreg tölgyfa legfelső ágán, különös dologra lett figyelmes.
