Cikkek listázása

Nemzettudatról, Ifjúságról, szerelemről és politikáról a kaposvári főpásztorral

Születésnapi randevú Balás Bélával

Szerző: Lőrincz Sándor

Fotó: Kovács Tibor, Szörényi Jánosné

A somogyi megyeszékhely közelében lévő Taszáron, az egykori katonai település közelmúltban felújított plébániáján él, s csak napközben tartózkodik Kaposváron. Viszolyog minden hívságtól, s lehet, hogy megsértődne, ha a puritán püspöki székházat palotának titulálnám. A Kaposvári Egyházmegye főpásztora Isten humorának, a Vatikán legújabb viccének tartotta tizenhárom évvel ezelőtti kinevezését, aztán időközben rádöbbent: Istennek terve van vele. Balás Béla püspököt, Beton atyát megkedvelték, megszerették a somogyiak, a zalaiak; jóllehet olykor magányosnak érezte magát. Most azonban újból a régi; megtanult együtt élni a betegségével, ír és szerkeszt, s ha teheti, fiatalok közé megy. Március 25-én lesz hatvanöt éves.
– Azt tartják, aki tevékeny életet él, azon nem fog a kor…

– Belül valóban nem fogott rajtam a kor, nem érzem a 65 évet. Nem érzékelem az időt; velem minden tegnap történt és ma történik. Ha engedi a betegségem és a munkám, éppúgy ábrándozom, mint kamasz koromban. Tele vagyok tervvel, vággyal. Azt hiszem, a bölcsesség és az érettség nem elbambulást és kiégést jelent. Most is vannak álmaim, reményeim, csak hozzájuk jön a sorrend, a kivitelezhetőség.

– Hány évesen érezte meg az Úr hívó szavát: pap vagy te mindörökké?

– Úgy ért a megvilágosulás, mint álomból az ébredés. 1957 októberében, harmadikos gimnazistaként a forradalom egy éves évfordulóján akkori lelki atyám néhányunkat bevitt a központi szeminárium dísztermébe, ahol Shvoy Lajos székesfehérvári püspök elődjéről, Prohászka Ottokárról beszélt. Szíven talált a kifejezés: krisztusi vérátömlesztés, és megperdült körülöttem a díszterem. Ekkor éreztem a hívást, de nem tudtam, hogy alkalmas vagyok-e rá. Két éven át titkoltam is rendesen, nem beszéltem róla sem odahaza, sem pedig baráti körben…

– Közben pedig vajúdott, szenvedett.

– Attól tartottam, egyszer véget ér ez a bódulat, hiába vett körül vagy huszonöt nagyszerű pap a Regnum Marianum közösségben, a piarista gimnáziumban és a plébánián. Rettegtem a gondolattól: milyen keserves lesz az ébredés. Egészen a szentelés előtti nyárig lebegtettem a döntést, és számtalan csendes, magányos imában ellentétes dolgokat kértem az Úrtól. Adja meg a papság ajándékát – hiszen el sem tudom képzelni másként az életem –, de ezzel együtt azt is kértem: szeressen annyira, hogy tegye lehetetlenné vágyamat, s adjon egyértelmű jelet, ha alkalmatlan vagyok a hívásra. A diakónusszentelés már végleges döntést jelentett; szerencsére visszakaptam a börtönből és a rabkórházból lelki atyámat, dr. Tompa Nándort, s ettől kezdve madarat lehetett volna fogatni velem.

– Szentelése után több mint tíz évre Bajóton lett önálló plébános. Nem véletlenül írta meg praktikus kalauzként Első plébániám című könyvében, mi mindenre és mindenkire figyeljen a kellő tapasztalatokkal még nem rendelkező plébános.

– Senki nem volt körülöttem; se jogász, se építész, csak néhány nyugdíjas jólélek. Papkollégáim is fuldokoltak temérdek munkájukban, de egy idő után találkoztunk s erősítettük egymást. Úgy gondolom, segítettem e kötettel a fiatal papoknak. Bajótnak köszönhetem egyébként Szántó Piroska és Vas István barátságát is.

– És sok fiatalét, hiszen gyorsan és könnyen szót értett az ifjakkal, s nyilván az sem véletlen, hogy a püspöki kar ifjúsági referense.

– Szimpátiából vállaltam-vállalok velük sorsközösséget. Az öregeknek vannak klubjaik, szakszervezeteik, a veteránokat kitüntetik, a fiatalokba pedig jobbára belerúgnak. A kezdők könnyű prédái a depressziónak, a züllésnek, a drognak, a perverzitásnak. Olyanok sokszor, mint a fészkükből kiesett madarak. Úgy érzik, nem tartoznak sehova. Egy kicsit a magam sorsát is felfedeztem életükben, hiszen én is csak éppen hogy megmenekültem – félárván, városszélen felnőve. Hálás vagyok azoknak, akik körülvettek. Azért maradtam meg, mert nem voltam soha egyedül. Később jártuk az országot és kamaszoknak tartottunk lelkigyakorlatokat. Szerettük ezt a korosztályt, s nem fegyelmeztük túl őket, nem tartottunk nekik „hegyi beszédet”, csak az alapértékeket fedeztettük fel velük: az emberséget, az igazságkeresést, a bűntudatot, a tisztaság utáni vágyat, a hűséget, a lelkesedést, a szintézist kereső hitet. Mindezt érdekes történetekkel, humorral, kortárs zenével, némi szlenggel. El is fogadtak az egész országban.

– Az igazságkeresés, a lelkekben élő szent tűz fontos része volt az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak is. Óhatatlan a kérdés: Püspök atyában milyen történelmi kép él 48-ról, a forradalomról, illetve a legújabb kori ünneplésről?

– Nekünk, magyaroknak nagyon könnyű forradalmat csinálni, de igen nehéz győzni, és szinte lehetetlen hűségesnek maradni; s ez igaz 48-ra is. Nemzeti karakterünkből következik mindez. Valami politika mögötti háttere azonban vagy hiányzik még a magyarságnak, vagy még felfedezendő terület. Én például teológia alapok és istenhit nélkül egyetlen országvezetőt sem tudok elképzelni. Nem díszlet- vagy papírkérdés, hogy az istenhit benne van-e az Európai Unió alkotmányában. Ez a magyar nemzet élet-halál kérdése, de Európának is az. Március 15-én remek iskolai műsorokat látok, s a televízión keresztül is követem a központi megemlékezéseket. Örülök, ha a rendezők és a közreműködők ruhában, hangulatban, szóban és dalban megidézik a kort, és még a Nemzeti Múzeum pilléreit is felöltöztetik, a füttyszó azonban idegesít…

– Hogy látja: a mai fiatalokban is lobog még abból a tűzből, ami a 19. századi történelemalakító márciusi ifjakat fűtötte?

– Azt tapasztalom, hogy evilági tüzek égnek a fiatalabb korosztályban. Nem ismeretlen előttük a reformkor, csak összetettebb az életük. A fogyasztói út széles út, amelyen gyakran keletkezhet forgalmi dugó. Ilyenkor agyvérzést kap az ország, s megáll az élet. Legyen az megasztár, politikus vagy szórakoztató termék. Most, a választások előtt is találkozom diákokkal, hiszen rendszeresen hívnak a szomszédban lévő katolikus gimnáziumba osztályfőnöki órákra, vendégeskedem nyugdíjas csoportoknál és a polgári körök összejövetelein is megpróbálok velük közös nyelven beszélni, ami azonnal érthető. Számomra párhuzam van a szerelem és a politika között, hiszen mögötte húzódik az emberiséget mozgató ösztönpár: a fajfenntartó, valamint az önfenntartó ösztön. A fiataloknak azt tanácsolom, hogy a fajfenntartó ösztönüket ne tapossák le, hanem jó irányba rendezzék, mint a vitorlázó a balatoni szelet. A szerelemben csal az, aki csupán ötven százalékos mérsékelt áron képes szeretni a másikat. Ekkor ugyanis csak a külsejét, a bőrét, a csontját, a haját szereti. Az ilyen személy pedig lényegében nem különbözik az auschwitzi szakemberektől, akik a kapunál várták az újabb vagonokat, a potenciális alapanyagot… Így jutottak el a temetői kultúrához, pedig Jézus az életet szorgalmazza, s az ember több a csontnál, a hajnál. Személyisége, neve, méltósága, hite, története és lelke van. Ami pedig érvényes egy emberre, az érvényes 10 millióra is. 10 millió magyarnak nem pusztán 10 millió gyomra, pénztárcája van, hanem jóval többje: családja, hivatása, méltósága, nemzete, amelynek történelme is, lelke is van. Nekünk pedig, akik a teljesség emberei kell, hogy legyünk, kötelességünk arra figyelmeztetni: azt a politikust válassza mindenki, aki nemcsak Magyarország ötven százalékának akar jót.

– Milyen püspökként a közérzete?

– Nem mindig jó, mert ha mindent a szívemre vennék, talán bele is halnék. Az is foglalkoztat, vajon kivívtam-e már akkora megbecsülést papjaim és a hívek előtt, hogy ne hagyjanak úgy magamra, mint püspökségem kezdő éveiben, amikor köztörvényes csalónak és beépített kommunistának tartottak névvel és név nélkül. Közben rendezgetem írásaimat, olyanokat, amelyek könyvbe kívánkoznak, és az Ünnepek címmel megjelent kötetemet követően sorban jönnek majd ki a nyomdából. Az élet és az öröm jele, hogy sikerült rávennem magamat erre, hiszen missziót vállalunk azzal, ha megőrzünk arcokat, gondolatokat, történéseket, érzéseket – olyanokat, amelyekben hitem szerint megérintett bennünket Isten. Azt tapasztalom, a rendszerváltás után másfél évtizeddel még mindig gyilkol a régi világ, ami a személy életét rombolta, s a kapcsolatokat próbálta meggátolni. Majdnem sikerült megölnie az egyházat – ez volt a cél –, hiszen aki nem ír és nem olvas, aki nem fogad vendéget és maga sem indul el a másik felé, aki nem válaszol, az halott. Én viszont életpárti vagyok.

– Isten éltesse és halmozza el ajándékaival – mindannyiunk örömére!

– Köszönöm.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>