Seregély István egri érsek hetvenöt éves
Isten és a Boldogasszony vigyázott rám
Szerző: Szarvas István
Fotó: Szarvas István
– Szíves megértést kérek az Olvasóktól, hogy amikor ismét gratulációkkal vesznek körül, hangsúlyozom, hogy én valóban nem tehetek róla, hogy immár háromnegyed századot éltem meg a földön. Tudnom kell azt, hogy csak egy – és nem is rendkívüli – tagja vagyok a földön élő emberi családnak. Hogy ne jöjjek zavarba a sok meg nem érdemelt elismerés hallatán, amelyek már 70 éves koromban is elértek a legmagasabb közjogi méltóságok részéről, és aranymisém alkalmával is körülvettek, most egy adag öniróniára van szükségem, hogy fejembe nem szálljon a dicsőség. Ezért jelentem, hogy csak egy öreg szivar vagyok, aki már félig 150 éves a föld lakói között. Ezért pedig csak türelmet és megértést lehet kérni.
– Mégis, milyen gondolatokat ébreszt Érsek úr lelkében az Istentől kapott háromnegyed évszázad?
– Komolyabbra fogva a szót, mindenekelőtt hálára kötelez. Nem is maga a 75 év az érték, hanem mindaz, amit a gondviselő Isten irántam megnyilvánuló szeretete a hosszú idő alatt nekem adott. Annál is inkább, mert ma mindent többre értékelek, mint annak idején, és azt is jobban értékelem, amit ma is kapok. Tudom, hogy Édesanyám szolgálata, mellyel világra hozott egészségesen, miután nagy szeretettel őrködött felettem a sorsomat nagyon is meghatározó 9 hónap alatt és után, nagy ajándéka a Gondviselésnek. Hasonlóképpen egyre többre taksálom és értéknek tekintem a családot, ahol fölcseperedtem. Az iskolákért is áldom Istent, ahol a magyar műveltségemet alapozhattam meg, amely ma is elég az eligazodáshoz. Biztos, hogy egyedülálló kincsem keresztény hitem, hivatásom és Isten irgalma, mely egész életemen át megőrzött hűségben és elkötelezettségben.
Lehet, hogy kezdetben én is megütköztem volna, ha azt mondják, köszönjem meg az egész életemet végigkísérő betegséget, az egy-két éves koromban beszerzett, vagy talán csak akkor jelentkező és azóta is velem élő bronchial asztmát, mely kiváló korlátozó eszköze volt az életemnek. Ezért ma nagyon hálás vagyok. Az élet terhei ugyanis arra jók, hogy mindig szemünk előtt tartsák, miszerint csak vándorok és zarándokok vagyunk a földön, ahol nincs maradandó otthonunk.
Ha nem is nagy jelentőségű, de evilági vonatkozásban is széppé tette a földi időt, hogy sokat utazhattam itthon és idegen országokban is. Egyéni érdeklődésből is, de főleg püspökként és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökeként, valamint az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa alelnökeként. A minap számoltam össze, hogy több mit 50 repülőtéren fordultam meg. Váratlanul jutottam el életem őrének, a Szűzanyának nem remélt szent helyeire, például első utam annak idején Częstochowába vitt, és a Kolping Világszövetség ajándékaként a guadeloupe-i Szűzanya képéhez is eljutottam Mexikóba. Láthattam a Szentföldet és Rómát többször is, tengereket és hegyeket egyaránt. De ez talán úgysem érdekli a kedves Olvasót. Nekem mégis emlék a visszatekintés során, amiért hálás vagyok.
– Mennyiben ébrednek föl élete nehéz óráinak emlékei?
– Sohasem hiányoztak. Itt nyilván krisztusi elkötelezettségem, keresztény életértékelésem és életszemléletem hiányosságaival kell számolnom. Ha a Jóisten nem is engedte, hogy föladjam a többre törekvés küzdelmét, tudom, hogy nem vagyok jobb „a deákné vásznánál”. Nem szeretném, ha bárki is többre értékelne, mint a többi hozzám közel és távolabb álló embert, a többi papot, akik nyilván a legközelebbi társaim voltak Isten országa szolgálatában. Eleinte, valószínűleg a még ma is jelenlévő janzenista szellemiség hatásaként aggodalommal néztem az életzáró számadás elé. Később – éppen lelkipásztori szolgálatom révén – egyre meghatározóbb lett szemléletemben, hogy nem ártatlanságunk, de a megtörtszívűség lesz üdvösségünk ígérete. A bűnbánat, annak szentségi gyakorlata egész életem állandó része volt. Olyan olvasmányok nyomán, mint Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, Szent Ágoston vallomásai, végül föltételen bizalommal nézek a „nagy kapu” felé. Szívesen imádkozom a zsoltáros sorát: „Mikor mehetek, hogy lássam az Úr arcát”. A saját és az emberi család közös terheit viszont egyre szívesebben vállalom. Meggyőződésem, hogy sosem lesz nehezebb, mint amit Jézus Krisztus lelkületével lehet és érdemes viselni. Hogy ismét öniróniára hivatkozzam: „Hóttomig megélek”. Egyébként is a kereszt, ami sohasem könnyű, jó jele az üdvösségnek. Senkinek sem akarom ajánlani, hogy keresse, de majd biztosan találkozik vele.
Gondolom, a kérdés azokra a nehézségekre vonatkozik inkább, amelyek ma állandó témát jelentenek: „Hogyan élte meg uraságod a kommunizmust?” Nos, a jelek szerint megéltem. Diplomával a kezemben 1956-ban minden nehézség nélkül elmehettem volna könnyebb körülményeket ígérő országba. Ez azonban soha nem jutott eszembe. Tanárunk figyelmeztetése mélyen gyökeret vert bennünk: „Magukat ez a nép nevelte föl, ezt a népet kell szolgálniuk! Mindig vissza is jöttem „a nyugatok”-ból, még akkor is, amikor már illetékesek, mint esetleges későbbi vezetőt, amit akkor még én nem sejtettem, szorgalmasan zaklattak. Isten és a Boldogasszony vigyázott rám. Ezért azóta sem érdekel, hogy miként vélekedtek rólam. Egyedül az a fontos, hogy a Gazdám szeretetét érezzem, ami pedig megvan.
– Mint az ezeréves Egri Egyházmegye püspöke, Érsek úr immár 19 évet élt meg itt Dobó vára alatt, átélve a nem várt változást és a megnyíló lehetőségeket egy remélhetőleg jobb jövő felé…
– Természetesen meglepetés volt számomra is, hogy a világot sakkban tartó világhatalom előbb összeomlott, mint az várható volt. Hamis antropológiája ugyanis eleve elmúlásra ítélte. Sokan éltek jól belőle. A helyébe lépő szemlélet megint csak a minden ember javát kereső keresztény szemlélet ellen próbál keveseknek paradicsomot teremteni. „Mindig így volt az e világi élet. Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” Tény azonban, amit kezdettől vallottam, hogy megújuláshoz minimum negyven év kell, mégis nem várt eredményeit éltem meg az életrevalóságnak. A magyar egyház az Európára nehezedő, érthetetlen módon keresztény gyűlöletet sugárzó információs atmoszférában mégis épít. Hitéletben, közszolgálatban, médiában és nemzetközi elismerésben is. Isten áldása kísérje tovább – nálam jobb szolgák iparkodása nyomán. Legyen hatékony az új egyházmegyei beosztás révén a magyar lelkipásztorkodás. Keresztény értelmiséget neveljen a keresztény közoktatás, az új, Pázmány Péter nevét viselő katolikus egyetem. Krisztusi szeretetre épüljön a magyar szociális szolgálat. A rádiónk pedig a média hatékonyságával gyógyítsa a megcsonkított keresztény lelkiség sebeit.
Köszönöm a gratulációt. Legyenek jobb magyarok és keresztények, kedves Olvasóim, mint amire én és az én nemzedékem képes volt!
