Nyári lelkigyakorlatok Pannonhalmán
Egy újjáéledő bencés hagyomány
Szerző: Fehérváry Jákó OSB
Tavaly határozta el szerzetesközösségünk, hogy vendégbarátságát az eddig működő alkalmak mellett lelkigyakorlatok formájában is felkínálja: ezeket bencés szerzetesek vezetik, s lehetőséget biztosítanak a közösség mindennapi ritmusába való bekapcsolódásra.
Közösségünk ugyanakkor minden évben kb. 400 vendéget fogad be a szent háromnap ünneplésére, s ennek során szembesül azzal: sokak számára jelent – néha egész évre szóló – feltöltődést a szerzetesközösség imájába, csendjébe való nagyheti bekapcsolódás.
De más alkalmakkor is újra meg újra szembesülünk azzal, hogy sokan vannak, akik vágynak arra, hogy részesüljenek abból, amit egy monasztikus szerzetesközösség a maga tapasztalatából meg tud osztani, s tegyék mindezt a monostor egyedülálló természeti és épített környezetében, amely az itt élők számára gyakran „csak” a megszokott környezet, munkahely és otthon, de a néhány napra idelátogatóknak mindig maradandó élményt jelent.
Ez indított bennünket arra, hogy idén – immár másodszor – lelkigyakorlatot hirdessünk meg. Hogy mi e lelkigyakorlatok célja? Ennek megválaszolására hívjuk segítségül a bencés regulát.
Szent Benedek szabályzatának 53. fejezetében írja le a vendégek befogadását, amely egy különlegesen szép rítus keretében zajlott:
„Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust… mihelyt tehát vendéget jelentenek, szolgálatkész szeretettel siessenek elébe az elöljáró és a testvérek. Először együtt imádkozzanak, és csak azután váltsanak békecsókot… minden érkező vendéget teljes alázatossággal köszöntsenek: meghajtott fővel, vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadnak. Ha a fogadás megtörtént, vezessék a vendégeket az imádságra… olvassanak föl a vendég előtt a Szentírásból, hogy épüljön, aztán pedig teljes szeretetszolgálattal legyenek iránta.”
E szöveg mindennél jobban elmondja, mi nem lehet és mi lehet egy bencés lelkigyakorlat indíttatása és célja. Nem születhet például (ki)oktató szándékból, s abból a tudatból, hogy mi esetleg tökéletesebbek lennénk, jobban tudnánk valamit, mint a hozzánk érkezők: hiszen bennük Krisztust tiszteljük, az ő egyedi és mindig új arcát, akinek jövetele számunkra is ajándék.
Bencés lelkigyakorlat születhet tehát a vendég iránti tiszteletből, akinek a béke szolgálatát szeretnénk nyújtani. Akit egy szimbolikus kapun keresztül életünk rejtett tereibe hívunk be, hogy megosszunk vele valamit abból, amit saját életünk közepének tartunk, s ahol Istent hisszük jelenvalónak. Mindenki úgy léphet be ezen a portán, ahogyan van: sem mi, sem Isten jelenléte nem akarja majd másutt utolérni, mint ahol épp tart. Ott, és nem másutt osztjuk meg vele a közös imádságot – a napi zsolozsmán való részvétellel, a Szentírás hívő olvasása ott tart mindnyájunknak tükröt, s a közös asztalt, a csendet is ebben a nem tolakodó, diszkrét megosztásban szeretnénk felkínálni. Nem rendkívüli élményeket, hanem mindennapjaink csendben érő gyümölcseit szeretnénk megosztani egymással, azokét a mindennapokét, amelyeket gyakran mi magunk is kopottasnak, küzdelmesnek élünk meg, de amelyeket – Szent Benedek szavaival – mégis „megistenítő fénybe” öltöztet az imádságban tisztulgató látás.
