beszélgetés Dr. Lábady Tamással családról, hivatásról
Egy elkötelezett élet
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita
– Nagyon érdekes az életutam, tele kegyelmi és sorsdöntő pillanatokkal. Középiskolás koromban latin-irodalom szakos tanár szerettem volna lenni. A sikeres felvételihez jó jegyek kellettek, ezért március 7-én, Tamás-napon jelentkeztem a történelemtanáromnál, hogy szeretnék felelni, ugyanis 4-5-re álltam. A tanárom megjegyezte, hogy Tamás-nap decemberben van. Mire én azt válaszoltam: Tamás apostol után valóban decemberben tartják sokan névnapjukat, de engem Aquinói Szent Tamásról neveztek el. Erre ő azt mondta: rendben, gyere ki, és beszélj az osztálynak Aquinói Szent Tamásról. Csak évek múlva döbbentem rá, mit is jelentett, hogy a 60-as években, a legvadabb Kádár-korszakban, amikor még az 56-os perek sem zajlottak le, volt az országban, állami középiskolában egy olyan történelemtanár, aki ezt meg merte tenni. Feleletemre hatalmas egyest kaptam, mert azon kívül, hogy középkori egyházatya és tudós volt, semmit sem tudtam róla.
Lehetőséget kaptam a javításra: egy héttel később kiselőadást kellett tartanom ennek a jeles egyházatyának az életéről. Szüleim minden klerikális ismeretségüket igénybe vették, hogy nekem irodalmat gyűjtsenek. Életem első kutatása gyönyörűséggel töltött el: felfedezni, hogyan kapcsolta össze Szent Tamás a görög, elsősorban arisztotelészi bölcseletet és etikát, valamint a görög metafizikát a keresztény szellemmel, és a transzcendensből eredő természetjoggal. Ez az élmény a bölcsészettudományoktól a jogi pálya felé csábított. Úgy éreztem, jogásznak kell lennem. Így jelentkeztem a jogi karra…
– Mi fordította a polgári jog felé?
– Második próbálkozásra sikerült a felvételim, amelyben segítségemre volt Csizmadia Andor professzor, jogtörténész, aki tanácsadóként részt vett a II. Vatikáni Zsinat munkájában is. Megkerestem a professzort, aki egyetemes és magyar jogtörténetet tanított, hogy megköszönjem a segítségét. Ő mindjárt ott tartott a tanszéken demonstrátornak – ami igencsak furcsa volt, hiszen elsőévesek nem szoktak még demonstrátorok lenni. Én mindig a demonstrátori szobában ültem, ő pedig néha kiszólt az irodájából, hogy hozzak egy szendvicset, vagy vigyek be egy könyvet… Ez további kutatásokba vitt, mert egy-egy könyv felkeltette az érdeklődésemet, és a tanszéken töltött üres órákban olvasgattam azokat. Elkápráztatott a jogtörténet. Az első év végén azonban újabb fordulatot vett az életem. A professzor azt mondta: fiam, neked gyakorló jogásznak kell lenned; és beajánlott a polgári jogi tanszék vezetőjének. A polgári jog egészen elbűvölt annak ellenére, hogy még egy olyan totális államrendben tanultam a magánjogot, ahol nem volt magántulajdon. Természetesen ez abszurd, hiszen a jogrendi viszonyoknak a magánjog az alapja. Ennek ellenére nagyon sok szépséget és érdekességet találtam benne.
– A magánjog iránti lelkesedése majdnem egyetemi tanulmányaiba került.
– Másodikos egyetemista voltam 1963-ban, amikor orvul meggyilkoltál J. F. Kennedyt. Egy nekrológot írtam róla, amit kitűztem az egyetemi faliújságra. Írásomban nem az amerikai elnököt méltattam, hanem azt a személyt, aki a fogyasztóvédelmet először juttatta el az állami politika rangjára. Híres kongresszusi üzenetében azt mondta: a fogyasztó a legvédtelenebb és a leginkább magára hagyott a társadalomban, ezért sokkal több védelmet érdemel. Ezzel hirdette meg azt a fogyasztóvédelmi programot, amely azóta is létezik, az Európai Unióban pedig hangsúlyozott magánjogi program is.
Egy joghallgatónak az amerikai elnököt méltatni a hidegháború korában… Botrányt keltett. Majdnem az egyetemembe került. A dékán azért nem rúgott ki, mert akkor már egy kicsit bizonyítottam a demonstrátori munkámmal. Meg kellett azonban ígérnem, hogy soha többet nem méltatok semmiféle kapitalista elnököt.
– Élete következő fordulópontja a bíróság.
– Életem csodái közé tartozik az is, ahogy a bíróságra kerültem. Én voltam ugyanis az egyetlen, akit fogalmazóként az Igazságügyi Minisztérium nem vett át. A „véletlen” folytán kerültem a bíróságra. Rövidítettem a képzési időszakot, és másfél év után szakvizsgára jelentkeztem. Evidens volt, hogy csak polgári bíró tudok lenni abban a korban, amikor halálbüntetést lehetett kiszabni a politikai bűnök miatt, amikor az izgatás börtönbüntetéssel járt. Felfogásom egy nagyon szilárd, katolikus család gyökerein alapult. 1968-ban diplomáztam, ’70-ben bírói kinevezést kaptam a Siklósi Járásbíróságra, majd egy év után Pécsre kerültem, 1976-ban pedig már a megyei bíróságra helyeztek fel másodfokú bírónak.
– Pécsett bíróként, az egyetemen tanárként, majd kutatóként dolgozott, négy könyve és további számos publikációja jelent meg. Elnyerte az Alexander von Humboldt Alapítvány-ösztöndíjat, így fél évig a Kölni Egyetem Polgári Jogi és Biztosítási Jogi Intézetében végzett kutatómunkát. Hogyan tudott hű maradni elveihez, miközben szakmájában az elismerések sorát vívta ki, s felfelé haladt a ranglétrán?
– A Kádár-korszakban keresztény gondolkodású, hitét gyakorló bíró úgy lehettem, hogy legalább két-háromszoros teljesítményt kellett hoznom. Mivel ez sikerült, nem bántottak. Igaz, többször is megkerestek, hogy lépjek be a pártba, de soha nem vettem komolyan a felhívást. Magas színvonalon ítélkeztem. Azok közé a bírák közé tartoztam, akik olvastak, a nyelvismeret lehetővé tette, hogy idegen nyelvű irodalommal is találkozzam. 1982-ben tanácselnök lettem. Ez már magasabb vezetői beosztásnak minősült, ezért kinevezésemhez szükséges volt a megyei pártbizottság egyetértése. Az egyetértés megszületett azzal a kitétellel, hogy ne vegyek részt nyilvánosan vallási szertartásokon. Én azonban ettől még a főmisére jártam vasárnaponként. Soha nem lett abból bajom, hogy megvallottam és gyakoroltam a hitemet.
– Mind a három terület teljes embert kíván. Hogyan tudta összeegyeztetni munkáját és a családot?
