A szeretet felelőssége
Norbi
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
Nyári táborozások, kirándulások, élmények teszik a megérdemelt, feledhetetlen, vidám pontot a tanév végére egy tanuló számára. Igaz, ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg, és szívem szerint inkább megspóroltam volna ezt a beszámolót. De szólnunk kell arról is, ami kevésbé tetszik nekünk, ami kellemetlen esetleg ránk, keresztényekre nézve is, akik a legfőbb parancsot, a szeretet parancsát hirdetjük és gyakoroljuk.
Végeláthatatlanul lehetne írni az egyhetes bogácsi táborról, kirándulásainkról, túrákról, játékokról, de most egyetlen szóból álljon írásom címe.
Egy „nehéz” gyerek
A hátrányos anyagi és szociális körülmények között, négy gyermekes családban élő 13 éves Norbinak nehéz az élete. Az iskolai közösség nem fogadja el. Hittanórákon néha megjelent, sokszor kifogásokkal magyarázva a távollétét, de tudta, hogy hozzánk bármikor jöhet. Két évvel ezelőtt az egész éves tanulás, munka és persze sok-sok magatartási probléma után, bármennyire is szerette volna jól érezni magát a társaival néhány napra, a pedagógusok nem vitték magukkal kirándulásaikra. Saját felelősségünkre már akkor magunkkal vittük egy hittantáborba, aminek sikerében az édesanyja sem bízott. Akkor sajnos már az első nap beigazolódott az édesanya aggodalma, amikor azon gondolkodtunk, hogy megszakítjuk táborozását. Kapott még egy esélyt, és nagy élménnyel zárult a tábor.
Két évvel később
Norbi családi körülményei azóta tragikusabbá váltak, ami agresszívabbá és iskolatársaira nézve veszélyesebbé tette őt. Néhány hét pszichiátriai kezelés után már orvosi igazolás is alátámasztotta a pedagógusok döntését, az osztálytársai szüleinek követelését: az intézményből való kizárását. Magántanár foglalkozott vele egy éven keresztül. Mindenki megnyugodott, de Norbinak ez óriási terhet jelentett. Nem játszhatott már a társaival, innentől kezdve megszűnt számára a közösség. Tudatosodott benne, hogy alkalmatlan arra az életre, amire a többi gyermek alkalmas. Nem szándékom és nincs is jogom ítélkezni a pedagógusok fölött, akiknek még 20 másik gyermek értelmi képességének fejlődéséről és testi épségről kell elszámolnia nap mint nap, inkább a mi felelősségünket emelném ki, amit a kereszténységünkkel, a szeretet parancsának hirdetésével szintén elvállaltunk, és amivel tartozunk a hozzá hasonlóan társadalom peremére szoruló embereknek.
Norbi a hittanórát is elkerülte. Nem bízott már senkiben, de ahogyan közeledett a tanév vége, újra megjelent a templomban, és rendszeresen járt három testvérével a misére. Sejtettük, mi a terv. Szeretett volna újra velünk tartani a táborba. Ekkor már tudtunk a rendszeres orvosi kezelésről, az agresszivitásáról, és mi tagadás, két év elteltével Norbi nagyobb és erősebb lett. Tudtam, ezzel óriási felelősséget vállalunk, és egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy helyesen cselekszünk-e, ha magunkkal visszük. De Norbinak nem volt más lehetősége. L. József atyával – aki lelki vezetőként kísért el bennünket a táborba – közösen döntöttünk.
Nem adtuk fel
Nehéz napok voltak. Ahogyan ez lenni szokott, a gyermekek hamar megtalálták a közösség gyenge pontját, Norbit, akit mindenért okoltak, felnagyítva kisebb-nagyobb vétségeit. De hozzá kell tennem, néhány másik gyermek szintén megérte a pénzét. A tűrőképesség és a józan ész határát többször jócskán túllépve már-már megfogalmazódott bennünk, hogy Norbit idő előtt hazavisszük. Norbinak egyetlen esélye a mindenkori újrakezdés volt, napjában többször is, de ebben a társaira eleinte nem számíthatott. Figyelmeztettük, éreztettük vele, ha továbbment a kelleténél, de nem büntettük, nem vontuk meg a játéktól, a társaitól. Helyette szeretetet, törődést, megbocsátást, esélyt kapott az újrakezdésre naponta több alkalommal is. Ezt látták a gyerekek is, és anélkül, hogy köteleztük volna őket, elfogadták.
„Ma nem voltam rossz…”
Nem volt tudatos, előre meghatározott, szempontok szerint értékelt, büntetést kiosztó nevelési módszer. Szigorúak voltunk, de nagyon szerettünk. A harmadik napon már a gyermekek is elfogadták egymást, kirándultunk, túráztunk, és a kezdeti nehézségeket elfelejtettük. Nagyon jól éreztük magunkat. A hét utolsó napján, este a tábortűznél Norbi csöndesen megjegyezte: „Ma nem voltam rossz”. Nekünk már fel sem tűnt, de ő tudta, mekkora utat tett meg. És nagyon sajnáltam, hogy itt a vége, hogy holnap visszakerül abba a társadalomba, ahol kitaszítják, és azon tűnődtem, mi lett volna, ha ez a hét itt nem ér véget. Mindenki maradni akart még egy hetet. Nem mondom azt, hogy ez a hét volt az etalon, de nekünk ettől volt szép, értékes, emlékezetes, több, mert szerettünk, harcoltunk, elfogadtunk, és ha kellett, elölről kezdtük együtt a gyermekekkel. Norbinak egyetlen esélye volt, hogy megfeledkezve kitaszítottságáról, egy kicsit érezze a feledhetetlen játékot a vele egykorú gyermekekkel. Mert ezen a héten egy volt a többi között, megtapasztalta, hogy van esélye, vannak, akikre számíthat. És a hét elején feltett kérdésre – van-e értelme egy hétnek, amikor otthon elölről kezdődik minden: a kiközösítés, a kizárás, a magány, a gyógyszeres kezelés… – készek voltunk a válasszal: Megérte!
„Szeretsz engem?” (Jn 21,16)
Norbi végig szeretett volna megfelelni elvárásainknak, hálás volt, hogy magunkkal vittük, megbíztunk benne, elfogadtuk. Ajándékot készített nekünk, ő volt az, aki szétosztotta a vásárolt mézeskalácsot a társainak, hálás volt a gyermekeknek is, hogy befogadták. És mi is hálásak vagyunk a gyermekeknek, hogy kitartóak voltak és elfogadták a sokszor nehéz és kritikus helyzetet, amely nekik sem volt könnyű. Nehéz volt a toleranciát gyakorolni, amihez – valljunk be őszintén – nem szoktak hozzá, és ez a felnőttek felelőssége, de megnyugvással konstatáltuk, ők egy hét alatt belejöttek.
Eszembe jut Jézus Simon Péterhez intézett kérdése: „Szeretsz engem?” Ugyanezt felteszik az embertársaink is, feltette Norbi is a megjelenésével. Szerettek-e engem? El tudtok-e fogadni annak ellenére, hogy nagyon rossz vagyok, hogy mások lemondtak rólam, hogy akaratom ellenére bosszúságot okozok nektek és a többieknek?
Táborozáskor, kiránduláskor a hasonló, de kevésbé veszélyes, egyszerű magatartászavaros gyermeket is kiemelik a pedagógusok a közösségből, mondván: „Te rossz vagy, nem érdemled meg, veszélyes vagy.” Igen, ki kell emelni, de azért, hogy egy kicsit jobban szeressük a többinél, mert kevesebb jutott neki otthon, az iskolában, nincs, amiért érdemes jónak lennie. Felmerül a kérdés? Mit teszünk mi a hittanórákon, a nyári táborozásokkor? Elvállalunk-e magatartászavaros gyermeket egy-egy táborba? Legyünk hát többek, merjünk szeretni, elfogadni a legrosszabbat, a leggyengébben teljesítő gyermeket is. És ez csak egy tábor volt egy gyermekkel. Mi van a felnőtt társadalomban a lecsúszott embertársainkkal? Valóban többek vagyunk-e, mint ahogy azt rendre hirdetjük? Méltóak vagyunk-e a szeretet parancsának hirdetésére? Sajnos erre már mások helyett nem válaszolhatok.
„Szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul! Ne hagyd magad legyőzni a nehézségekkel, közönnyel és a sikertelenséggel. Szeress, és jobb lesz a világ.” (Prohászka Ottokár)
