Cikkek listázása

Megszólalni csak sok hallgatás után lehet…

Szerző: Madocsai Bea

Fotó: Kassányi Jenő

A közelgő 2007-es budapesti városmisszióról dr. Marik József, a városmisszió világi felelőse utoljára az Emmánuel Közösség Ifjúsági és Családos Találkozóján beszélt. Lapunk munkatársa arról kérdezte őt, hogy a családosok mindennapjaiban hogyan kellene megjelennie a missziónak.
– Ön legutóbb az Emmánuel Közösség Ifjúsági és Családos Találkozóján beszélt a 2007-es budapesti városmisszióról. Érinti a családosokat a misszió kérdése?

– Meggyőződésem, hogy maga a misszió a család hivatásai közül az egyik. A keresztény létünk, elkötelezettségünk átadásának elsősorban a családon belül kellene megtörténnie. Szomorúan tapasztaljuk azt, hogy az elmúlt generáció szülői elfelejtették átadni ezt a fajta tapasztalatot, de ez nem ok arra, hogy azt gondoljuk, ez nem a család feladata. És ez a családi feladat nemcsak arról szól, hogy a gyerekeknek átadjuk a szülők hitét, hanem arról is, hogy a gyerekek átadják a barátaiknak a saját meggyőződésüket, a szülők pedig a szomszédoknak. Ahogy a család alapegysége a társadalomnak, ugyanúgy a vallásos közösségnek is alapegysége. Feltétlenül fontos, hogy az egyes családok foglalkozzanak azzal, hogy mi az ő missziós hivatásuk.

– Tudja-e minden megkeresztelt ember, hogy mi a továbbadandó Örömhír?

– Valószínűleg nem, mert nem ezt tanuljuk. Nem ezt tanítják nekünk a hittanórán, sokszor még a vasárnapi szentbeszédekben sem. Nagyon fontos, hogy egyszer az életében az ember megtanulja, hogy miről is szól a keresztény hit, és hogyan lehet ezt röviden és tömören átadni szavakban. Hogy mik azok a fő területei az életünknek, ahol igenis tudni kell tanúságot tenni arról, hogy hogyan lehet a bennünket körülvevő nagy problémákra keresztény választ adni? Minden keresztény személyes hivatása, hogy a misszióban részt vegyen. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ki kell menni az utcára, és idegeneket kell szólítani és téríteni, hanem azt, hogy életünk példájával felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy lehet másképp is hozzáállni a világhoz, mint ahogy az manapság divat. Ez azonban önmagában még nem elég. El is kell mondani, hogy miért így élünk. A kettő együtt az, amit keresztény tanúságtételnek hívunk, és ez minden keresztény feladata.

– A hitvallás felelősségét néhányan azzal hárítják el, hogy elég, ha példamutatóan élnek, és abból úgyis leszűrik majd, hogy keresztények…

– Bizonyos körülmények között lehet, hogy elég, de szerintem nagyon meggyőzőek azok a százalékos kimutatások, amik arról szólnak, hogy ki hogyan lett keresztény. Egy felmérésben azt vizsgálták, kit mi vezetett arra, hogy elkötelezett keresztény legyen. 76% azt válaszolta, hogy „úgy lettem hívő keresztény, hogy egy másik elkötelezett keresztény személyesen nekem tanúságot tett a hitéről”. És azt hiszem, ez az, amit bárkitől elvárhatunk. Akinek van személyes tapasztalata Isten kegyelméről, szeretetéről, megbocsátásáról, annak azt el is kell tudnia mondani másoknak. Erről szól a keresztény tanúságtétel és erről szól a misszió. Minden egyéb, az összes nagy rendezvény, utcai megmozdulás vagy felvonulás segíthet bennünket az életünkben egy kicsit tovább lépni, de nem ez a döntő.

– Szinte mindenkit érintő kérdés, hogy hogyan hirdessük az Evangéliumot a hitetlen munkatársainknak?

– Fontos a példamutatás, hogy tudják rólunk azt, hogy a ma divatos elvekkel vagy elvtelenséggel szemben nekünk vannak komoly elképzeléseink a világról. Általában megérzik az emberek, hogy nekünk van valamink, ami nekik nincs. Ezen lehet gúnyolódni vagy maradinak nevezni, teszik is a mai világban a keresztényekkel bőségesen, de ha mi úgy élünk, hogy tudják rólunk, hogy kincsünk van, akkor meg is fognak róla kérdezni. Ha ehhez még megtanuljuk azt is, hogy hogyan lehet szóba állni emberekkel, hogyan lehet egy felületes, semmitmondó társalgást időnként más témák felé terelni, akkor hatékonyabbá tudjuk tenni saját tanúságtételünket. Ezek tanulható, sőt tanulandó dolgok. Ezen múlik minden. Ha tudják rólam, hogy keresztény vagyok, s azt is tudják, hogy lehet velem beszélgetni, akkor mindent meg fognak kérdezni, a legsúlyosabb, legnehezebb dolgokat is. Ha nem lehet velem szóba állni, akkor csak azt mondják: „hát ez kilóg a sorból, ez nem olyan mint mi”, és kész. De ha a hitetlen munkahelyi közegben úgy nyilvánulok meg keresztényként, hogy lássák: az én hitem, a kincsem az életem integráns része, akkor egyrészt kíváncsiak lesznek rá, másrészt ha megvan bennem a szeretet, ami nélkül az egész nem működik, akkor el fog kezdődni az a bizonyos személyes kapcsolat köztem és a munkatársaim között, ami előbb-utóbb oda fog vezetni, hogy konkrétan és határozottan tanúságot tehetek nekik Isten személyes szeretetéről.

– Hogyan kerülhetjük el, hogy ne váljunk olyanokká, akiket mindenki nagy ívben kerül, mert folyton a hitükkel hozakodnak elő?

– Úgy, hogy nem a hitünkkel hozakodnunk elő, hanem fölajánljuk a megértésünket, a tapintatunkat, az együttérzésünket, azt, hogy melléállunk, s ez eleinte, sőt nagyon sokáig annyit jelent, hogy meghallgatjuk a másikat. És amikor már régóta hallgatjuk, akkor tudunk közbevetni néhány kérdést, s akkor tudunk olyan mélyebb vizekre evezni, amire már ő is kíváncsi lesz. Először azt kell látnia rajtunk: hogy mi kíváncsiak vagyunk őrá. És ha így van, akkor hajlandó lesz velünk mindenről beszélgetni, s egyszer csak a hitről és az evangéliumról is. De ezt ki kell várni türelemmel.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>