Értékes örökséget hagyott ránk
Szerző: Papp Tamás
A földi haza féltő szeretetén túl a hívő azt is tudja, hogy a mennyei haza örökségét is nagy gonddal kell művelni. Nem pottyan az ölünkbe, sőt, minden korban meg kell küzdenünk érte. Ideológiák és divatok között ma sem könnyű a lelkiismeret szavára, a szívbe írt törvényre odafigyelni.
Ezért is nagy ajándék, hogy a két hazához tartozó polgároknak két anyát is adott az országalapító szent király: Magyarok Nagyasszonyát és az Anyaszentegyházat. Segítségüket történelmünk során eddig is számos alkalommal megtapasztalhattuk. 1456-ban, 1956-ban és ma, 2006-ban is súlyosan tévednek mindazok, akik a történelmet egy olyan mérleghez hasonlítják, melynek nyelvét a puszta emberi erőviszonyok irányítják. Léteznek ugyanis olyan felülről ható, illetve a lélek mélyéből feltörő váratlan történelemformáló erők, melyek minden emberi elképzelést meghaladnak.
„Végzetes lenne, ha csak az anyagiakban bíznánk” – hangsúlyozta hatvan évvel ezelőtt egy romokban álló ország újjáépítésekor Mindszenty József bíboros. Akkoriban szinte természetes volt, hogy mindenki vékonyabb pénztárcát hagyott az utódaira, mint elődei őreá. Talán ők jobban belátták, mint mi napjainkban, hogy az igazi veszteség az, ha a nemzedékek között a múlt tisztelete, a templom, a katolikus iskola, a családi szentély szála szakad meg. És az elmúlt évtizedek során nem sok hiányzott, hogy megszakadjon. Amint az idei, engesztelő imaévre közzétett körlevelükben főpapjaink megfogalmazták: „Sokan a hétköznapi önzésbe menekültek a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől. Kezdődött a négy fal közötti kényelmes élet, amelynek nincsen távlata. Gyűlt társadalmunkban a bizalmatlanság, a keserűség, a sérelmek emléke és a félelem.” Majd újra megtapasztalhattuk, amit Nándorfehérvár védői, vagy ’56 forradalmárai átéltek: az emberileg elképzelhetetlen egyik napról a másikra valóra vált. A nemzeti önazonosságából, vallási értékeiből kiforgatott, emberileg tönkretett hazánk felszabadult és a fojtogató diktatúra évtizedei után – történelmünkben immár sokadszor – ismét talpra állt.
„Most lehetővé vált, hogy a múlt romjain új világot építsetek, követve elődeitek példáját, akik sohasem engedték kialudni a reménység lángját”, – bátorított bennünket tizenöt évvel ezelőtt, szinte a rendszerváltás másnapján hazánkba látogató II. János Pál pápa. Ez is egy fontos évforduló az idei engesztelő imaév megannyi jubileuma sorában. Szombathelytől Máriapócsig, Esztergomtól Pécsig öt napon át bejárta az országot a pápa. Mindenhol több százezres tömegeket vonzott határainkon innen és túlról. Beszédei éppúgy megszólították a katolikusokat, mint a testvéregyházak híveit, a másvallásúakat, a keresőket, a kultúra és a tudomány világának képviselőit, a fiatalokat, az időseket, a nemzeti kisebbségek tagjait. Szavai akkor is gyógyítottak, és ma sem vesztettek erejükből: „Kedves magyarok! Szent királyotoktól nemcsak a II. Szilveszter pápától kapott királyi koronát örököltétek. Rátok hagyta szellemi végrendeletét is, az alapvető és megsemmisíthetetlen értékek örökségét: az igazi sziklára épített házat!”
