Elzbieta Modzalewska veszprémi „múzeuma” és a Római triptichon
A pápa honfitársaként
Szerző: Budai Éva
Fotó: Budai Éva
»Hol vagy?«
S te feleltél: »Elrejtőztem Előled,
mert mezítelen vagyok.«
»Ki mondta neked, hogy mezítelen vagy?«…
»Az asszony, akit nekem adtál, adott a gyümölcsből…«
Mindazok, kik benépesítik
a Sixtus-kápolna központi falát,
a te akkori feleleted örökségét hordozzák!
E kérdés, e felelet örökségét!…”
Ezért is méltó, s talán a Gondviselés is úgy időzítette, hogy éppen ebben az esztendőben mutathassák be a veszprémi Latinovits Zoltán Játékszínben a Szentatya Római triptichon című verses elmélkedéskötetének színpadi változatát, melyből fent idéztünk. A művet lengyelből Zsille Gábor fordította magyarra, élményszerűvé téve annak befogadását, lírai és lelki értelemben is. S mert egy hívő ember tudja, véletlenek nincsenek, hát azt is a Fentebb Való közreműködésének tekinti, hogy a darabot egy lengyel származású hölgy, Elzbieta Modzalewska, a pápa nagy tisztelője állíthatta színpadra. A május végi premier óta már három előadása volt a műnek, melyet az érdeklődők a jövő évadban is megtekinthetnek majd.
„Kincsesház” a lakótelepi lakásba rejtve
Elzbieta Modzalewskát, aki egyébként varsói származású, és több mint negyven éve él Veszprémben, a városban mint tolmácsot és mint a Petőfi Színház szervezőjét ismerik. Friss nyugdíjas, s élete aktív időszaka betetőzésének, koronájának tekinti, hogy a darabot megrendezhette.
„Óriási ajándék ez a Gondviseléstől számomra” – vallja meg, mikor veszprémi otthonában, egy lakótelepi ház hatodik emeleti lakásában faggatom életéről. Aki nem járt még nála, nem is sejtheti, micsoda kincsesházba érkezik. Elzbieta lakása valóságos múzeum. Pápatiszteletének oltárán több száz magnókazettát, videofelvételt, diafelvételt, fényképet őriz a Szentatya nagyvilágban tett látogatásairól, ott elhangzott szentbeszédeiből, a személyes találkozások emlékeiről. Vannak közöttük persze televízióból, rádióból származó felvételek is, többségében azonban személyes ottlétei alkalmával átélt eseményeket örökítenek meg. Ezekből a pápa darabjának bemutatóján is láthattunk-hallhattunk részleteket. Az előadáson ugyanis római oszlopfők között és a pápa stilizált dolgozószobáját megjelenítő díszletek hátterében egy kivetítőn – mintegy keretbe fogva az előadást – eredeti felvételeken jelentek meg részletek a pápa római rezidenciáján zajlott látogatásokról, megszólalt a szokásos délelőtti audienciákról ismerős harangszó, és láthattuk a Szentatyát, amint urbi et orbi áldást oszt a világ országainak.
S hallható volt az a lengyelül elhangzott történelmi jelentőségű mondata is a Szentatyának emlékezetes lengyelországi látogatása idejéről, 1979-ből, amikor a kommunista diktatúrában szenvedő honfitársaiért könyörgött: „Szálljon le a Szentlélek, és változtassa meg ennek a földnek az arcát!” Ez minden lengyel szívében örökre emlékezetes mondat marad, tudom meg Elzbietától, mert az imádság hamarosan meghallgattatott. Krisztus nem hagyta magára a lengyel népet, nem hagyta magára Kelet-Európát, mondja párás szemmel, meghatottan, miközben lapozgatjuk a díszes, hímzett fedelű, saját készítésű emlékkönyveit, melyekben egy-egy pápai körút, pápatalálkozó során személyesen is megélt emlékeit, élményeit örökítette meg. Főként fotókkal, képeslapokkal, egy-egy imaszöveggel, a helyszínen kapott szórólapokkal, és családjával, gyerekeivel, majd unokáival ott gyűjtött apró kis virágokkal, melyeket lepréselve őrzött évtizedeken át.
Varsóból Veszprémbe
Elzbieta Varsóban született, kicsivel a háború előtt. Középiskolába a názáreti apácákhoz járt. Emlékezetesek neki máig az ottani lelkigyakorlatok. Ott ismerkedett meg személyesen Wisinszky bíborossal, a kiváló lelki emberrel, a helytálló főpappal, akit nem véletlenül emlegetnek ma is az „évezred bíborosaként”. Sokat beszélgetett vele az iskolai ünnepségek alkalmával, amelyeken gyakran bízták meg versmondással a szép beszédű, jó színészi képességekkel rendelkező kislányt. Wisinszky bíboros személyes jó ismerőse lett, később is figyelemmel kísérte sorsát, emlékezik rá boldogan.
Érettségi után klasszika-filológia szakra jelentkezett az egyetemen. Kitűnő nyelvérzéke volt. Érettségi után spanyolból nyelvvizsgát is tett. A magyar nyelv iránti érdeklődése egy nyári egyetemmel kezdődött Veszprémben, ahová barátnőjét elkísérve érkezett. Aztán később itt tanult három hónapot a magyar lektorátuson. Itt ismerkedett meg leendő férjével, aki az egyetemen tanársegéd volt.
Mikor Karol Wojtylát pápává választották, Veszprém utcáin meg-megállították az emberek, s gratuláltak neki, mondván: „Ő a pápa honfitársa”. Ez azután 2005 tavaszán megismétlődött a részvétnyilvánításokban is, sajnos sokkal szomorúbban, mondja Elzbieta.
„Rendkívüli sokoldalúságával is hatott rám…”
A lengyel népet mély vallásossága, hite, lelki biztonságérzete sok-sok történelmi útvesztőből kisegítette. Mikor Elzbietával beszélgetek, minduntalan érzem ezt az erőt benne, körülötte. Hogy honnan ez a nagy szeretet, tisztelet II. János Pál pápa iránt?! Nemcsak a lengyelsége miatt, de azért is, mondja. A szíve közepében őrzi a bensőséges zakopanei karácsonyok emlékét, a pápa bíborosi korszakából, a hatvanas évek végéről, amikor rendszeresen kijártak családjával a Szent Család búcsújára, ahol mindig Karol Wojtyla vezette a szertartást.
– Áhítattal hallgattuk őt, minden szavából áradt az alázat Isten felé s a megbecsülés az emberek iránt. A pápa olyan közvetlen személyiség volt, hogy a családunkban csak úgy emlegettük, mint egy családtagot – idézi szeretettel. – Rendkívüli sokoldalúságával is erősen hatott rám mindig, hiszen gyermek- és ifjúkoromban, de később is, én is sok mindenben kipróbáltam magamat. Varsóban még kisiskolásként a nemzeti múzeum mellett működő numizmatikai társaság legifjabb tagja lehettem, színháztechnikai foglalkozásokra jártam, maszkkészítést tanultam és zenét, s gyerekszínész is voltam, általános iskolás koromban szobaszínházat rendeztem otthon, és megnyerve szüleim engedélyét, évente négy bemutatót tartottunk, amelyekre bizony néha vadidegenek is eljöttek a környező utcákból. Az is nagyon megérintett, hogy II. János Pál nagy hazafi volt. Soha nem titkolta, inkább hangsúlyozta, hogy ő lengyel. Műveit, enciklikáit először mindig lengyelül írta meg. Irodalmi munkásságát tiszteltem. Az aranyműves boltja előtt című drámáját többször javasoltam is a színházvezetésnek: mutassák be! De ez nem valósult meg.
A Római triptichon viszont színre került Koscsisák András, Szűcs László és Topolcsányi Laura veszprémi fiatal színészek előadásában. Mint ismeretes, a mű első részében a Szentatya Istenhez fűződő viszonyáról, a teremtés iránti tiszteletéről, ámulatáról, a másodikban a Sixtus-kápolna Michelangelo festette freskóiról, kiemelten az isteni ítélet jelentőségéről, a harmadikban pedig a bibliai Ábrahám vívódásairól, Izsák feláldozásának történetéről, az áldozat értelméről elmélkedik. A felebaráti szeretet, a férfi és a nő egyszerre földi és égi szerelme, a földi és égi anyaság, a mezítelenség őszintesége és a szégyenérzet bűnbeesésből fakadó esendősége, a megkísértett ember fájdalmas vívódása a világban egyaránt kifejeződött, empatikus, magára ismerő létközelségbe került a színészek átélt előadásában.
A darab zenéjét pedig Elzbieta szépapja, Stanislaw Moniuszko (1819–1872) zeneszerző, a lengyel nemzeti opera megteremtője műveiből válogatták az előadáshoz.
