Gnosztikus iratok és az Újszövetség kanonikus könyvei
A Da Vinci-kód és a „más evangéliumok”
Szerző: Harmath Károly OFM
A gnoszticizmus
Fontos világosan látnunk, hogy miről is van szó. Vajon az ősegyház valóban kénye-kedve szerint válogatott a különböző közkézen forgó, Jézusról szóló iratok között?
Köztudott, hogy kezdettől fogva különböző iratok jelentek meg Jézusról, illetve Jézussal kapcsolatban. Már Lukács evangéliumának bevezető szavaiból is megtudhatjuk, hogy a szent írónak tudomása van arról, hogy mások is írtak Jézusról („Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket… jónak láttam én is…” – vö. Lk 1,1–4).
Ahhoz tehát nem fér kétség, hogy léteztek az ún. gnosztikus evangéliumok. Ezekről a valóban létező dokumentumokról azonban tudni kell, hogy nem számítanak evangéliumnak a szó szoros értelmében, hanem egy nehezen megfogalmazható mozgalomnak az iratai, amely különösen a 2. és a 3. században terjedt el, de még néhány évszázadig később is éreztette hatását. Bizonysággal állíthatjuk, hogy nem szervezett mozgalomról van szó. Az is jól észrevehető, hogy a gnoszticizmus különböző tájakon eltérő módon nyilvánult meg. Lehetetlenség rendszerezni a tanítását, mégis néhány alapkijelentése jól elkülöníthető. A gnosztikusok szerint a lélek a forrása a valódi, helyes életnek valamint a jóságnak. Ebből szinte logikusan következik, hogy az anyag és testi világ gonosz: rossz, amit az embernek meg kell vetnie. A „lélek szikrája” a test börtönében él. Lelkünk csak akkor üdvözül, ha kiszabadulunk ebből a börtönből. A megszabadulás útja pedig nem más, mint a tudás (görögül: gnózis) megszerzése. Erre azonban kevesen találtatnak méltónak.
Egyes keresztények is – például egy ideig Szent Ágoston – a gnoszticizmus hatása alá kerültek. Akik elfogadták a gnosztikus nézeteket, általában ószövetségellenesek voltak, tagadták Jézus emberségét, szenvedésével és keresztre feszítésével kapcsolatban pedig különböző elméleteket próbáltak kidolgozni. Szerintük Jézus Krisztus csak látszatra volt ember, sőt csak látszatra szenvedett.
A keresztények között azonban voltak olyan személyek is, akik alapos érvelés alapján megcáfolták a különböző gnosztikus tévtanokat. Közülük említést érdemel Szent Ireneusz a Tévtanok ellen című művével, Tertullián a Marcion ellen című könyvével és Hipolitosz a Minden eretnek tan megcáfolása című írásával.
A gnosztikus iratokkal kapcsolatban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az általunk elfogadott evangéliumok már az 1. század végére kialakultak, míg a gnosztikus iratok csak a 2. századtól bukkannak fel.
„Más evangéliumok”
Dan Brown hősei külön figyelmet szentelnek Fülöp evangéliumának és Mária evangéliumának. Ezekre „az evangéliumokra” egy 1945-ben végzett régészeti ásatás alkalmával bukkantak rá az egyiptomi Nag Hammadiban. A cserépedényben őrzött iratok – 45 különböző kéziratról van szó, nem számítva a másolatokat – kopt nyelven íródtak, tehát görög betűkkel írt egyiptomi nyelven. A szakértők a néhány irat fedőlapján található dátum alapján úgy tartják, hogy az iratok a 4. század közepe táján keletkeztek, de vannak közöttük másolat formájában előbbi korból származók is (pl. Fülöp evangéliuma Kr. u. 250-ből).
Fülöp evangéliuma – ha egyáltalán evangéliumnak nevezhető a szó hagyományos értelmében – semmiben sem hasonlít a hivatalos evangéliumokhoz, sőt még mondanivalója sem hasonlít arra, amiről az evangéliumokban olvasunk. Stílusa teljesen eltér: valójában egy párbeszédes formában előadott gnosztikus gondolkodásmódról tanúskodik. Brown regényében Teabing azt a részt emeli ki, amely Mária Magdolnát Jézus „társának” nevezi. Mária evangéliuma rövidebb az előbb említettnél. Mária Magdolnára összpontosít, aki igyekszik megvigasztalni az apostolokat, miközben megosztja velük azt a tudást, amit kapott, és oktatja őket a lélek halál utáni felemelkedésének szintjeiről.
Jézus nem hagyott ránk Bibliát
Számunkra nem titok, hogy hogyan alakult ki az Újszövetség kánonja. (A görög kánon szó „mérőpálcát” jelent: tehát olyan könyvekről van szó, amelyek megfelelnek a mércének).
Teabing kijelenti, hogy „nem egy mennyből küldött telefax révén jutott el hozzánk a Biblia”. Ez a kijelentés nem sokkolja a keresztényeket, mint a regény egyik szereplőjét. Mi jól tudjuk, hogy Jézus nem hagyott maga után semmilyen iratot, újszövetségi Bibliát. Ő az apostolokat, Máriát, más tanítványokat (férfiakat és nőket) hagyott maga után. Ebben a korban a keresztények az Ószövetségre alapozták hitüket és az apostolok tanúságtételére, amely szájhagyomány formájában élt. Ők beszéltek („tanúságot tettek”) az élő Krisztussal való találkozásukról, az Eucharisztiáról, a bűnök bocsánatáról, a más keresztényekkel való közösségi életről. Az Újszövetség könyvei ebből az élő közösségből, Egyházból kerültek ki, mégpedig úgy, hogy egyes keresztény iratokat nagyobb becsben tartottak a többieknél.
Nagy figyelmet és fontosságot szenteltek azoknak az iratoknak, amelyek az apostoli időkből (és nem később, mint a gnosztikusok estében) származtak, amelyek hűen megőrizték Jézus szavait és tetteit, amelyeket lehetett használni a liturgiában, az igehirdetésben és a tanításban. A keresztény írók is előszeretettel idézték őket. Ezzel egy időben Pál apostol (aki két vagy három évvel Jézus halála és feltámadása után vált kereszténnyé) leveleit is olvasták a keresztények az istentiszteleten. A 2. század közepén már egészen jól dokumentálható, hogy mely könyveket tartották szentnek a keresztények.
Teabing kijelentése, hogy „a történelem folyamán sohasem létezett a Biblia végleges formája”, nem megalapozott. A Krisztus utáni első két évszázadból az újszövetségi iratok mintegy 5000 (!) különböző kézirata vagy töredéke maradt ránk. Pontosabban ennyiről tudunk napjainkig. A különböző szövegváltozatok azonban 97–99 százalékban megegyeznek. Összehasonlításul említem például azt, hogy Cézár Gall háborújának szövege csak 9 vagy 10 kéziratban maradt ránk, Tacitusz római történetírótól pedig alig 4 kézirat (de azok is csak a 11. és 12. századból).
A tények alapján levonhatunk néhány következtetést: a gnosztikus iratokat sohasem sorolták be az újszövetségi kanonikus könyvek sorába. Továbbá az evangéliumokhoz való hűség nem járt semmilyen előnnyel, sőt üldözték is azokat, akik azokat elfogadták. Tehát csakis szilárd meggyőződés alapján vált elviselhetővé az üldöztetés. Bármikor kérdésessé vált valami a keresztény közösségben a keresztény iratokkal kapcsolatban, a keresztények mindig arra törekedtek, hogy a szövegeket összehasonlítsák az eredeti és hiteles tanúk beszámolóival. Az újszövetségi kánon végső megfogalmazására aztán 393-ban került sor a Hippói Zsinaton. Ez a zsinat a szent könyvek sorába emelte a Zsidóknak írt levelet és a Jelenések könyvét is, amelyeket egy ideig elég bizonytalanul emlegettek a szent könyvek sorában.
Az Újszövetségünk nem egyéni ambíciók vagy egy ember döntésének (Brown szerint Konstantin császárnak) köszönhetően állt össze, s hitelessége nem üveglábakon áll.
