„Jelet kértem és kaptam”

– Volt mit mesélnünk, amikor meglátogattuk, hiszen azelőtt soha nem fordult elő, hogy ennyi ideig távol legyünk egymástól.

A kis fekete kutya gazdája hangját hallva ugatásba kezd. Mintha értené, hogy miről mesél. Erzsébet erőtlenül odaszól, hogy hallgasson, de nem sokat ér. Az édesanya tovább mesél:

– A legnagyobb meglepetést akkor szerezte kisfiunk, amikor karácsony napján hazaérkezett. Ettől szebb ajándékot nem is kaphattunk volna. Szólt a csengő, és ő ott állt a kapuban. Akkor már Újvidékre helyezték, és minden papír megvolt, hogy ott is maradjon, pontosan a betegsége miatt. Sajnos, kiderült, hogy ezek a papírok nem kerültek el az illetékes helyre, így rá is vonatkozott az áthelyezés. Kosovóba… Egyik levelében leírta, hogy szörnyű, ami ott történik, egymást ölik az emberek körülötte. Legközelebb édesapjának jelentkezett a munkahelyére. Annyit mondott csak, hogy: ne keressetek, majd én jelentkezem… nagy lehet a baj, mert ezt sejtetik az intézkedések…

Csend, majd felszakadó sóhaj közepette mondatfoszlányok… Inkább sejtjük, mint értjük, amikor kimondják: egyetlen fiunkat három hét múlva koporsóban hozták haza.

A zivatarszerű eső fel se tűnt. Csak most, hogy arcunkba fújja a feltámadó szél a cseppeket, vesszük észre, hogy lehűlt a levegő, nem kellene tovább kint maradni, mégse mozdulunk.

– Pedig nem volt veszélyes helyre beosztva. Ápolóként kereste a segítségre szorulókat a csoportjával – teszi hozzá tétován az édesapa.

– Mindig mondtam neki – veszi át a szót Erzsébet –, hogy soha ne legyen se első, se utolsó. Mégis ő lépett be elsőként abba a házba… ahol az akna… Később tudtuk meg, hogy a mi kisfiunk azt mondta az egyik barátjának, hogy ő bizony az élete árán is menteni fog, ha arra lesz szükség. Hát ilyen volt a mi fiunk… – megtörli szemét, és hallgat egy darabig. – Zoli egy hét múlva lett volna féléves katona – teszi hozzá a nyomasztó csönd után.

*

1999. március 13-án az egész falu gyászolt. A hír futótűzként terjedt. A bánat úgy nehezedett rá az egész helységre, mint a korán érkező sötétség, mely mindent elborít.

Egy osztálytársa így idézi fel ennek a napnak az emlékét:

– Zolit a kultúrotthonban ravatalozták fel. Az azóta megboldogult főtisztelendő Danyi László és az akkori pravoszláv atya is elbúcsúztatta. A pléhkoporsó körül rengeteg volt a virág, illatuk teljesen betöltötte a helyiséget. A temetőbe vezető fél kilométeres út megtétele alatt végig szóltak a harangok meg a szirénák is, mert Zoli – édesapjával együtt – önkéntes tűzoltó volt. Szinte az egész falu némán vonult, csak a tömegből fel-felcsukló zokogás hallatszott. Szörnyű érzés volt, nem is tudom, hogy tudták ezt a szülők túlélni. Eltűnődik, majd mintegy önmagának is választ adva, sóhajtva így folytatja: – Vagyis tudom! Sokat beszélgetek velük, és nagyon mély a hitük. Csakis ez segíthet! Azóta volt egy osztálytalálkozónk, és a temetőbe is kimentünk. Utána a Zoliért felajánlott szentmisén külön dalszöveggel emlékeztünk meg róla. Döbbenetes, ami történt. Gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt, és mivel a temetővel szemben laknak, végignéztünk néhány temetést. Csak úgy, minden különösebb szándék nélkül. Mintha már akkor is vonzotta volna valami oda, a másik oldalra.

*

Az utca egyik oldalát lakják csak. A másik oldalon a temető.

Nemesék házának ablakából rálátni a naplementében fürdő sírok csendéletére. Ott állunk és nézzük.

– Sokat gyönyörködtünk vele együtt a csillagos égben, és arról beszéltünk, vajon mi lehet az égbolton túl. Különösen az augusztusi hullócsillagokat szerettük. Egy hónappal a halála után sírva kértem Istent, adjon jelet, hogy a fiam jó helyen van – mondja, és míg mesél, Erzsébet szeméből, egész lényéből különös erő sugárzik. – Este volt, kint ültem a kertben. Édesanyám bent volt a konyhában. Könnyeimen keresztül felnéztem a teliholdra, és nem hittem a szememnek! Gyorsan szóltam az édesanyámnak és a férjemnek. Hárman néztük és láttuk: a holdban kisfiunk arca rajzolódott ki. Nem szóltunk, csak némán álltunk. Jelet kértem és kaptam! Minden teliholdkor kéz a kézben nézzük a csillagos eget. Már nem a hullócsillagok miatt. Az életünk csillagát keressük, némán, egymásba kapaszkodva, Isten és egymás szeretetében megnyugodva, de mindig egy kicsit meghalva annak a napnak, amikor majd mindnyájan együtt lehetünk.

– Erzsébet nagyon erős, de mégis volt egy olyan eset, amikor elveszíthettem volna – néz a férj kedvesen a párjára.

– Egyszer támadt egy gondolatom, hogy gyógyszert vegyek be, és akkor vége a szenvedésnek. De egy nagyon halk sugallat azt mondta: nem szabad. Soha többé nem fordult ilyen elő, és tudom, mint ahogy mindig is tudtam, hogy az életet ajándékba kaptuk, és az a legnagyobb érték.

Kezeit széttárva mutat a szobára.

– Sokáig nem jöttem be Zoli szobájába. Nem voltam rá képes. Ha bejöttem, sírógörcsöt kaptam. Mindig a férjem szellőztetett. Ma már nem így van – a szekrényhez lépve folytatja – azóta is minden úgy áll, csak takarítok, de mindent visszarakok a helyére.

Zoltán csak bólogat.

– Fél év múlva úgy döntöttünk, hogy lépünk. A gyámhatósághoz fordultunk, amikor már biztosak voltunk abban, hogy nem lehet saját gyermekünk. Minden vizsgálat alkalmasnak talált bennünket a nevelésre. Örökbe szerettünk volna fogadni egy kislányt. A férjem hallani sem akar arról, hogy fiút neveljünk.

– Mert én már nem adok több fiút ennek a katonaságnak – teszi hozzá halkan az apa. – De nagyon elhúzódott az ügy, és azóta is csend van. Voltak ugyan, akik segíteni szerettek volna, és így kerültünk a kamenicai gyermekfaluba. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, de ott se tudtunk végleges megoldást találni. Az igazgatónő nagyon készséges volt. Neki köszönhetően már negyedik alkalommal látunk vendégül három kislányt évente kétszer. Magyar anyanyelvűek a testvérek, de sajnos, nincs, aki foglalkozzon velük ezen a nyelven, így mikor ellátogatnak hozzánk, tanítgatjuk őket. A legnagyobb, Marika mindent ért, csak nem sokat beszél. De legalább vannak köröttünk…

Előkerülnek a képek, amelyek a négy alkalomról készültek. Gondosan albumokba rakva, az élet mozdulatlan dokumentumai.

*

Az utca egyik oldalán élnek. A másik oldalon a temető, a naplemente fényében fürdő sírok. S a kettő között csak a keskeny út.

Vigasztaló Szentlélek!

Tégy minket készségessé, hogy enyhíteni tudjuk az ártatlanok szenvedésének fájdalmát,

és figyeljünk azokra, akik megpróbáltatáson mennek keresztül,

s így életük Krisztus szentségét sugározza.

Roger testvér