Beszélgetés dr. Egri László kézsebész, lelkigondozó, diakónussal
Elmenni – elengedni
Szerző: Bókay László
– Ön évek óta foglalkozik – orvosi hivatása mellett – a súlyos betegek és hozzátartozóik lelkigondozásával. Bizonyára minden ilyen eset más és más, lehet-e azonban a haldoklásban, vagy az utána következő gyászban hasonlóságokat találni? Van-e például különbség hívő és hitetlen haldoklása, illetve gyászolása között?
– Az élet utolsó pillanatai, esetleg órái, napjai mindig egyéni utak, ezeknek mégis megvannak a maguk fázisai. A halál küszöbén legtöbben eljutnak valamiféle hitre, nagyon ritka az olyan ember, aki Istentől teljesen elrugaszkodva hal meg. Ha tudjuk, érezzük, hogy ez a „célegyenes”, nyilván nem mindegy, hogy mit sejtünk, mit várunk a végére. A teljes megsemmisülést-e vagy valamiféle hazatérést. Amíg az a kép él bennünk, hogy a célszalag mögött rettenetes űr tátong (ahogy egy betegem fogalmazott), addig sokkal nagyobb a félelmünk, mint ha a végén valamiféle boldogságot várunk.
– Akkor tehát vannak általánosan érvényes fázisai a haldoklásnak?
– Egy biztos, a maga módján mindenkinek végig kell „dolgoznia” egy utat, melyen járva egyre mélyebbre engedi tudatában a halál gondolatát. Ennek első állomása az, amikor a halálnak még a gondolatát sem engedi be a tudatába. A legtöbb ember felnőtt korában is úgy él, mintha örökéletű volna. Tudja, hogy meg fog halni, de ezzel nem törődik. Akik átmentek már halálközeli élményen, vagy komoly gyászon, figyelmeztetni szokták a többieket, hogy éljenek úgy, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnának. Gondoljanak arra, mennyire fontos egy kapcsolatban, hogy most kimondtak-e valamit vagy sem, mert lehet, hogy öt perc múlva már nem tehetik meg. Amikor valakivel közlik, hogy halálos beteg, amikor szembesül a ténnyel, hogy meg fog halni, egészen más súllyal éli ezt meg, mint amikor a halálról csak úgy beszélget. Az első általános reakció tehát az, hogy „ez nem lehet igaz”, azaz a halál gondolatát mintegy kizárja a tudatból. A második szakasz a düh fázisa, amikor a haláltudat már belopódzik az ember tudatába. Ilyenkor gyakori a nagyon erős harag: „Miért pont én, miért pont velem… Olyan sok rossz ember van… Miért pont én, akinek kisgyereke van, akinek a felesége ápolásra szorul…” Ezt követi az a lépés, amikor még jobban tudatosul a halál közelsége. Ezt a lépést alkudozásnak hívják a pszichológiában, és az ilyen jellegű mondatok jellemzik: „Jó, rendben van, de még szeretném azt, hogy… Szeretnék még ott lenni az unokám ballagásán… Szeretném még ezt a könyvet kiadni…” Egyfelől ez már egy komolyabb szembenézés a halállal, másrészt idő kérése is saját magunknak. Aztán ezek a vágyak vagy teljesülnek, vagy nem, és ekkor egy mély, depressziós szakasz következik, amikor minden nyomasztó lesz. Felmerülnek a kérdések: „Jól éltem-e, így kellett-e az életemet rendezni, vagy sem?” Régi bűntudatok bukkannak elő, sok emberben felerősödnek a régi emlékek, olyan képek, jelenetek jönnek elő, amelyekre évekig, évtizedekig nem is gondolt. Egy kicsit az élet újrafogalmazása ez, amiből a külvilág csak annyit lát, hogy a haldokló bezárkózik, nincs kedve semmihez. Aztán következik az a szakasz, amikor a haldokló szembe tud nézni a tényekkel. Ez a belenyugvás szakasza, melynek mottója, ha valaki így tud gondolkodni: „Várom a halálomat… Jó lenne megpihenni, hazamenni.” Ezek a szakaszok tehát a haldoklásban tipikusak. A személyiség, az egyéni hit azonban nagymértékben befolyásolja, hogy hogyan tudja a halálhoz közeledő mindezt megélni. Lehet, hogy valaki az első percben azt tudja mondani, hogy elfogadja a halált, nyugodtan megy végig az úton. Másnál talán kimarad a düh vagy az alkudozás
– Lehet ezekre a fázisokra tudatosan készülni?
– Az a gyanúm, hogy mindenki egész életével egy kicsit a halálára is készül. Ha valaki egész életében azt gyakorolta, hogy „a legnagyobb biztonságban a Jóisten kezében vagyok”, akkor könnyebb végigmennie az úton. Ha rendezetlen, bűntudattal teli élmények kísérik a haldoklásunkat, ha tele vagyunk kétséggel, hogy jó volt-e az életünk, akkor nehezebb készülődni. Bizonyos mértékig életünk gyümölcse is az, miként jutunk el a halálig. Meg persze a kegyelemé. Van, akit kevesebb szenvedésen át hív magához a Jóisten, van, akinek nagy szenvedéseken kell átmennie. Az Úristen titka, hogy kinek milyen utat szán. A legnagyobb szenvedésben is Krisztusra tekinthetünk: Ő is átélte, hogy: „miért hagytál el?” Nyilván nem azért, mert ő nem volt jó, vagy mert bűnös lett volna – így aki a keresztre tud tekinteni, megélheti, hogy az elhagyott Krisztus sorsában osztozik. Az is fontos, hogy vajon életünkben szembe mertünk-e nézni a halállal, vagy menekültünk előle; elhessegettük-e még a gondolatát is, elmentünk-e a lehetőségek mellett, amikor rokonaink, barátaink haldokoltak, és nem mertünk ott lenni, soha nem vállaltuk. Ez mind megjelenik majd saját haldoklásunkban is. A mai, európai kultúra nagyon szegény ebből a szempontból, sokkal inkább menekülő. Sokszor kérdezik tőlem, hogy egy gyereket elvigyenek-e temetésre. Mindig azt mondom; persze, hogy vigyék. Csak fogják a kezét, és beszélgessenek el utána vele, ne meneküljenek el a kérdései elől. Tragédia, ha valaki az édesapja temetésén vesz először részt temetésen.
– És mit teszünk a gyászban?
– A gyásznak is van útja, menete. Az első szakasz kicsit hasonló, mint a halálos betegség hírének megtudása, vagyis egyfajta tagadás: „Nem lehet igaz, ezt nem tudom elképzelni.” Ez esetleg percekig, de akár hosszabban is eltarthat, mintha rossz álom lenne, amiből mindjárt felébredünk. Utána szükségképpen elindul az a szakasz, amikor intézkednie, szervezkednie kell az „itt maradtnak”. Ez egyfajta kompenzáló időszaka a gyásznak, amely körülbelül a temetésig tart. Ekkor leköti a gyászolót az ügyek intézése: a temetés, a meghívók kiküldése… Amikor a temetés lezajlik, és elmegy az utolsó rokon és barát is, ott marad egyedül a gyászoló, az, aki a legfőbb vesztes ebben a helyzetben. Ekkor kezdődik a harmadik nagy szakasz, ami a legnehezebb és legfárasztóbb. Úgy hívjuk, hogy „kavargás”. Előjönnek az emlékek, majd eltűnnek, aztán hirtelen megint felszakítja valami őket. Ez lehet az elvesztett embernek egy tárgya, kedvtelése, de lehet akár egy illat, egy dallam is, amely megint előhívja a fájdalmas emléket. Végig kell járni az ünnepeket is: a házassági évfordulót, a karácsonyt, a húsvétot, a gyerekek születésnapjait, ami bizony egy egész évig tart. A „gyászév” nagyon bölcs népi megfigyelés. A kavargás időszakában nagyon sok minden előjön: „Nem így kellett volna…, máshogy is lehetett volna…, ha tudtam volna…” Sok olyasmi, amire az ember nem is gondolt: a szőnyeg alá söpört problémák sora. A hívőnek, aki hisz abban, hogy létezik közlekedés a két világ között, megvannak a lehetőségei arra, hogy ezeket valami módon letegye. Nemcsak úgy, hogy kimegy a sírhoz, és ott elmondja vagy leírja, vagy valamilyen rítussal kifejezi bánatát, hanem azzal a hittel és tudattal, hogy valami titokzatos módon tényleg kapcsolatban áll a két világ. Nagyon sokat segít, hogy mindaz, ami a kavargásban előjön, megbánható és jóvátehető a gyónásban. Ezek mind azt segítik, hogy a gyászmunka – mert ez valóban fárasztó, kemény munka – végül egyfajta megnyugváshoz és ne kétségbeeséshez vezessen.
Egy év után aztán lassan elindul az úgynevezett „újra az élet felé fordulás” időszaka. Az illető kezdi levetni a gyászruhát, rendet rak a halott tárgyai közt, átrendezi a szobáját… Ennek végső kicsengése, amikor elkezdi keresni, hogy mi is a dolga, mit kezdjen magával, mit vár tőle az Úristen ebben az új helyzetben, mi a hivatása mostantól. Sokan ilyenkor találnak rá valamiféle karitatív tevékenységre. Ezzel azt a szeretetet tudják továbbadni azoknak, akiket szolgálnak, amit a férjüknek vagy a feleségüknek adtak sokáig.
– A haldoklás közben kezdenek a rokonok, barátok is szembenézni a gyásszal. Ezzel kapcsolatban mik a tapasztalatai?
– A gyász már jelen van a haldoklás végén. Bizonyos értelemben már az is a gyász része, hogy el tudjuk engedni egymást, amikor el kell engedni. Fontos, hogy ki tudjuk mondani azt, amit ki kell mondani, – különösen a megbocsátás és a hála szavait –, hogy aztán el tudjunk egymástól válni, hogy ne az itt maradtak gyászában kelljen azt feldolgozni, amit ott kellett volna kimondani. A középkorban sokkal bölcsebbek voltak az emberek a halállal, a haldoklással kapcsolatban. Könyvekben maradt fenn egyfajta rítusa az elbúcsúztatásnak: az Ars moriendi, A halál művészete. A környezet is és a haldokló is ismerte ezeket a lépéseket; végrendelkezés, békéltetés, életrendezés – szentségek vétele –, búcsúgondolatok (szentenciák) mondása. Ezért a készületért szólt a régi fohász: „A hirtelen haláltól ments meg, Uram, minket!” Egy mai közvélemény-kutatás szerint a legtöbb ember szerint a gyors, a hirtelen halál a legjobb. A kórházakban az orvosok még a múlt század harmincas éveiben is azt mondták: „Mária néninek nem sok van már hátra, ideje lenne hazavinni.” Ma azt mondják: „Mária néni nagyon gyenge, be kéne vinni a kórházba…” Emberségesebb volna az előző szemléletet követni. A haldokló és a gyászra készülő még el tudta rendezni a közös feladatok jelentős részét. Ma inkább szabadulni próbálunk ezektől a fontos pillanatoktól.
Minél inkább hitevesztett egy társadalom – és ez Európa-szerte igaz – annál félelmetesebb lesz a halál. Milyen mély vigaszt adhatnak a hívőnek Jézus szavai: „elmegyek és helyet készítek nektek”. Ezzel a hittel állni a haldokló mellett, ezzel a reménnyel kísérni őt – voltaképpen minden keresztény kincse és feladata.
