Isten „keljfeljancsija”
Szerző: Suhajda Lajos SVD
„Não!” – hallotta páter Ludwig. „Nem, Istenem, ez miért lőtt rám?! Lehetetlen, hogy valaki meg akar ölni!” Egy durranás, még egy és még egy. Páter Ludwig kicsapja a kocsi ajtaját, kimászik belőle, és plébániája felé támolyog, több sebből vérezve. Arcát találták el. Oldalról még egy golyó éri, az a hasába fúródik. A támadó ekkor megfordul és elrohan.
Páter Ludwig ismeri ezt a fiatalembert, a szomszédasszony fia. Egy semmirekellő gazember, aki még a kábítószer-kereskedelemben is benne van. Tegnap a kutat rongálta meg. Ebből a kútból locsolják a közösség veteményeit. Ezért felelősségre vonta és kérte, hogy a kárt térítse meg, hogy a nagy fáradsággal ültetett bab, manióka és a többi vetemény ne száradjon ki. Hiszen a terméssel a plébánia legszegényebbjeit segítik. Hogy a fiatalember a rendreutasításra ilyen kegyetlenül válaszol, azt sohasem gondolta volna.
Páter Ludwig most a salzburgi missziósházukban lábadozik. Nem látszik, hogy néhány héttel ezelőtt alig mentették meg az életét. Csak az arcán észlelhető egy kis bemélyedés, és a kezén levő gipszkötés árulkodik a sebesülésről. Lelkileg is túl van a legnehezebbjén a Brazília északkeleti részén fekvő Floriano plébánosa.
„Magam is csodálkozom, hogy az egészet csak betegségként fogom fel – jegyzi meg a misszionárius. – Bár többször arra gondolok, mi lenne, ha itt és most valaki revolverrel megjelenne. A tévés krimik, ahol annyit lövöldöznek, egyáltalán nem érdekelnek.” De ami elgondolkoztatja, az a plébániai közössége: „Nehezemre esne elhagyni – mondja elgondolkodva –, de nem térhetek vissza, amíg a merénylő szabadlábon van.”
Ahogy a rendőrség az ügyet kezelte, „abból pontosan látszik, mennyit ér az ember Braziliában! Semmit. Nem is tudom, mit kívánjak a fiatalembernek. Egyrészt jó lenne, ha rács mögé kerülne, ezt követeli az igazságérzetünk, másrészt nem kívánom neki, mert nem tudom, mit tenne vele a rendőrség, életben maradna-e egyáltalán.”
Meghatotta hívei együttérzése. Napközben, bár szobája ajtaján ott függött a tábla: Látogatni tilos!, mégis egymásnak adták a kilincset. Este pedig a templomban gyülekeztek, hogy imádkozzanak érte. Sokat is köszönhetnek neki. Annyi kutat fúratott, hogy többé nem függ a termésük az idő viszontagságaitól.
A plébánián most két rendtársa dolgozik, mindhárman a Jézus Szíve Misszionáriusai rendbe tartoznak). Tíz éve vannak ezen a plébánián. De már előtte is együtt dolgoztak Kongóban. Közös módszerük: Isten Igéjének hirdetését összekapcsolják az emberek mindennapi életével. Gond van bőven. A hívek leginkább a város peremén élnek. A központban mint cipőtisztítók, utcaseprők, mosónők, dajkák, éjjeliőrök dolgoznak. Kevés földjüket közösen művelik azzal a kínzó gondolattal, hogy vajon lesz-e elég eső?
A három atya a gyermekeknek hitoktatást tart, a fiataloknak és felnőtteknek bibliaórákat, szakmai órákat, az időseket pedig otthoni foglalkoztatásba próbálják bevonni. Ezt szeretné folytatni még egy ideig a 63 éves hithirdető. Eddig 12–15 évet volt egy helyen. Utána munkahelyet változtatott, hogy „be ne gyepesedjen”, hiszen „Szent Pál is így tette az egyház kezdetén”.
Imádkozzunk, hogy minél több ilyen igehirdető legyen az egyházban!
