A nagyhét szertartásai egykor és most
Szerző: Kovács Ervin
Az idén lesz pontosan ötven éve annak, hogy XII. Piusz pápa elrendelte a nagyhét szertartásai megújított rendjének bevezetését, melyet tíz évvel később a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja is néhány kisebb módosítással átvett, és amelyet manapság is végzünk templomainkban. Idősebb papjaink és híveink azonban még ma is fel tudják idézni gyermekkori élményként a régi liturgiát, melynek ismertetése segíthet, hogy a mai hívek is beavatást nyerjenek őseik nagyheti élményvilágába.
Nagyszerdán délután már a nagycsütörtöki virrasztó és hajnali zsolozsmát elővételezték, mely olvasmányairól kapta a Jeremiás siralmai (Lamentatio Jeremiae) nevet, és amelyen a hívek nagy számban vettek részt. Ma is sok helyen él ez a szertartás, a háromszögű gyertyatartón égő tizenöt gyertya fokozatos kioltásával minden zsoltár végén. Ahogyan a végén csak egy gyertya marad égve, úgy hagyták el az Urat is fokozatosan tanítványai, és egyedül ő virrasztott az Atya előtt mindnyájunkért.
Nagycsütörtök egyetlen szentmiséjét reggel mutatták be, a püspökök ebben végezték a krizmaszentelést és a lábmosást is, mely csak székesegyházakban volt látható. Az olajszentelés igen ünnepélyes keretek közt történt 12 áldozópap, 7 diakónus és 7 szubdiakónus közreműködésével. Az olajokra nemcsak a püspök, hanem a papok is ráleheltek a Lélek közlésének jeleként, majd háromszoros térdhajtással és „Üdvözlégy, szent krizma”, „Üdvözlégy, szent olaj” felkiáltással hódoltak a Szentlélek karizmáit közvetítő szentségi anyag előtt, megcsókolva az olajtartó edényeket. A szentmisén elnémultak a harangok és az orgona, az áldozás után a szentséget áthelyezték egy mellékoltárra. Oltárfosztás következett a 21. zsoltár éneklése közben, majd csak ekkor történt a lábmosás. Délután a lamentáció és a getszemáni óra következett, amikor virrasztottak a mellékoltárra áthelyezett Oltáriszentség előtt.
Nagypénteken reggel végezték a csonkamisét fekete liturgikus ruhákban. A szertartás felépítése megegyezik a maival, azzal, hogy a nagy könyörgésekre a diakónus felszólítására („Boruljunk térdre”) mindenki letérdelt, majd a szubdiakónus „Álljatok fel”-jére ismét felkeltek. A kereszt leleplezésére a pap levetette miseruháját, majd három részletben eltávolította a feszületről a fekete leplet, egyre magasabb hangon háromszor énekelve „Íme a kereszt fája, melyen a világ üdvössége függött”. A keresztet ezután letették az oltár elé egy vánkosra, a pap cipőjét letéve hódolt előtte (mint Mózes a csipkebokor előtt), őt követték a hívek is háromszor térdet hajtva és megcsókolva az üdvösség fáját. Közben énekelték a ma is előírt Panaszéneket (Improperia) a keltről származó görög nyelvű háromszor szent énekkel: „Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk”. Az ezután következő részt is jól ismerik a keleti keresztények: az előszenteltek liturgiáját. Az oltárt letakarták, a gyertyákat meggyújtották, majd az előző nap átváltoztatott két nagy szentostyát az oltárra hozták. A kehelybe bort és vizet öntöttek, majd megtömjénezték az oltárt, ezután a pap megmosta kezét. Az eucharisztikus imát kihagyva azonnal a Miatyánk következett, az egyik szentostya megtörése, legkisebb részecskéjének kehelybe ejtése és a pap áldozása. A hívek nagypénteken nem áldoztak. Ezután közép-európai szokás szerint a másik szentostyát szentségmutatóba helyezték és körmenetben a szentsírhoz vitték, ahol a hívek egész estig szentségimádást végeztek.
Nagyszombat reggelén már hajnalban megkezdődött az egész egyházi év legünnepélyesebb és legmagasztosabb szertartása: a húsvéti vigília. A pap lila palástban megszentelte a templom előtt megrakott tüzet, ezután az öt tömjéncsomót a húsvéti gyertya számára, a szentelt tűzről pedig meggyújtottak egy vékony gyertyát, mellyel a templomba vonultak. A menet háromszor megállt, majd a fehér dalmatikába öltözött diakónus mindannyiszor meggyújtott egy-egy gyertyát egy háromágú gyertyatartón és közben énekelte: „Krisztus világossága”. Az oltárhoz érve elkezdődött a húsvéti örömének (Exultet), melyet a diakónus énekelt, közben beillesztette az öt tömjénszemet a szentélyben álló húsvéti gyertyába, azt meggyújtotta a háromágú gyertyatartóról, végül a templom fényei is kigyulladtak. Tizenkét prófécia éneklése következett könyörgésekkel megszakítva, majd a keresztvíz megszentelése. A hosszú szentelési prefáció alatt a pap számos szimbolikus cselekményt végzett. Kereszt alakban szétválasztotta a vizet, a világ négy tája felé hintette, ahogyan a négy édenkerti folyó is megöntözte az egész földet. Háromszor belemártotta a húsvéti gyertyát a vízbe, háromszor rálehelt kereszt alakban és háromszor ψ (pszi görög betű, a pszükhé, vagyis a Lélek kezdőbetűje) alakban. Ekkor a pap meghintette a híveket a szenteltvízzel, majd beleöntötte a keresztkútba a keresztelendők olaját, azután a krizmát, majd mindkettőt egyszerre, hogy az így megszentelt keresztvízzel lehessen egész évben kiszolgáltatni a keresztséget.
Ekkor következett a keresztelés (ami a gyakorlatban legtöbbször elmaradt), majd a Mindenszentek litániájának éneklése, miközben a pap arcra borult az oltár előtt. Mindezek végén az első húsvéti szentmisében visszatértek a harangok, az orgona, az alleluja, az áldozás alatt pedig egy rövidített vecsernyét (esti zsolozsmát) énekeltek. A fent leírt fönséges szertartásokon a híveknek sajnos csak elenyésző kisebbsége vett részt a korai időpont és a hosszúság miatt. Annál inkább özönlöttek a délutáni húsvéti körmenetre, mely nem volt a hivatalos liturgia része. Ez először a 138. zsoltárral kezdődött a szentsírnál, a pap kiemelve belőle az Oltáriszentséget, a nép felé fordulva énekelte: „Feltámadtam”, majd háromszor felidézte a Feltámadott szavait „Békesség veletek, alleluja”, végül a „Feltámadt Krisztus e napon” ének elkezdésével elindította a pompás körmenetet. A templomba visszatérve énekelték a Te Deumot, a Mennynek Királyné Asszonyát, és szentségi áldással zárták a feltámadás megünneplését.
Mit változtatott ehhez képest XII. Piusz pápa fél évszázaddal ezelőtt, és milyen célból tette ezt? A húsvéti szent háromnap megváltásunk és hitünk legfontosabb titkait idézi fel, melyeknek rituális megjelenítését az egyház legszebb és legmagasztosabb szertartásaival vette körül. Szükséges, hogy a hívek, mint az első századokban, ma is részt vegyenek ezeken, mégpedig mindig az eredeti időpontban: az utolsó vacsora emlékén nagycsütörtök este, a kereszthalál megjelenítésén nagypénteken délután és a feltámadáson a nagyszombat és húsvétvasárnap közti éjszakában. A középkorban ezek reggeli órákra kerültek, ami igencsak megzavarta az üdvtörténeti események és a liturgikus szertartások kapcsolatát. Hogyan lehet egy vacsorát reggel ünnepelni, vagy húsvét éjszakáját, a tűzszentelést, a húsvéti fény győzelmét az éjszaka fölött szombat hajnalán, amikor Jézus még a sírban feküdt? A hívek nagy többsége nem is vehetett részt ezeken a szertartásokon, mert a nagyhét napjai is munkanapok voltak, csak délután jutottak el a templomba, ahol a szentsírt látogatták és különféle népi ájtatosságokon vettek részt. Ezek is szépek, értékesek, de semmiképpen sem szabad kiszorítaniuk az egyház liturgiáját, melynek egyedülálló méltósága és szentségi ereje van.
Ma is probléma sok helyen, hogy a hívek nehezen értik meg az egyház szándékát és a nagyheti szertartások kiemelkedő fontosságát. Nagycsütörtökön ma sem telnek meg templomaink, pedig Jézus vágyva vágyik arra, hogy elköltse búcsúvacsoráját barátaival. Nagypénteken ma sem értik sokan, miért nincs már délelőtt nyitva a szentsír, pedig Jézus csak délután három órakor halt meg és lett eltemetve. Ma sem világos, hogy húsvét éjszakáját miért nem lehet nagyszombat verőfényes délutánján ünnepelni, hiszen a hívek megszokták, hogy a körmenet is világosban történjék, és hazatérve a „feltámadásról”, vacsoraidőben fogyaszthassa a család a húsvéti sonkát.
Már fél évszázada buzdít minket az egyház a húsvéti misztérium újrafelfedezésére és életünk központjába való helyezésére. Ehhez azonban a nagyhét utolsó három napján valóban mindent félre kellene tennünk, hogy időt nem sajnálva és földi gondok miatt nem aggódva csak a lényegre figyeljünk, és a liturgia szárnyain eljussunk a bűnnek, az önző énünknek való meghalásra és a Krisztussal való feltámadásra.
