Cikkek listázása

Visszaemlékezés az 55 évvel ezelőtti elhurcoltatásra

Világító lámpásként a kommunizmus sötétségében

Szerző: Rózsásné Kubányi Andrea

1950. június 18-a szomorú dátum a szerzetesrendek, s így a magyar egyház életében is. Ezen az éjszakán törtek be az ávósok a rendházakba, és hurcoltak el több mint 10 ezer szerzetest, és egy tollvonással eltulajdonították minden épületüket és vagyonukat. Ezekre az 55 évvel ezelőtti szomorú és küzdelmes napokra, hetekre emlékezünk azzal a tudattal, hogy ők akkor Jézushoz váltak hasonlóvá. Hiszen az Úr megmondta előre: „Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz jutalmatok a mennyben. Hiszen így üldözték előttetek a prófétákat is” (Mt 5,11–12).
Éjnek idején, leponyvázott teherautókon összezsúfolva, emberhez nem méltó módon szállították őket lakóhelyüktől távolra, olyan zárdákba, ahol csak nagyon nehezen tudtak elfogadható körülményeket teremteni maguknak, hiszen négyszer-ötször annyian voltak, mint amennyit a házak be tudtak fogadni.

Őri Mária nővér, aki akkor fiatal tanítónő volt az angolkisasszonyoknál, így emlékszik vissza ezekre a napokra:

„Június 18-án délután volt a nagy Jézus szíve körmenet. Ott volt a Belváros egész szerzetessége: a piaristák, jezsuiták, ferencesek is. Késő este tüntettek ellenünk az ablakunk alatt a Váci utcában. És ezen az éjszakán fél 12-kor értünk jöttek. Egy idő óta már éjjel-nappal fölváltva könyörögtünk az Oltáriszentség előtt. Én a második emeleten laktam. Aki éppen soros volt az imában azon az éjjelen, jött és bekopogott a mi ajtónkon, hogy keljünk föl, itt vannak az ávósok! A portás nem engedte be őket. Az iskolából ereszkedtek le a nagy udvarra az üvegház tetején. Kimentem a folyosóra, a második emeleten az összes villany égett, a katonák feltűzött szuronnyal mentek végig a folyosón, és bezörgettek az ajtókon. Láttam, hogy a főnöknő ott vitatkozott a belügyminisztériumi tisztviselővel. Nekem kellett elvezetnem a haranghoz az egyik tisztviselőt, aki levágta a harangkötelet, amilyen magasan csak tudta, nehogy fölharangozzuk az embereket. (Vidéken ugyanis az élelmes szerzetesek fölverték a falu népét a harangozással, és ezzel megakadályozták, hogy elvigyék őket.)

Annyi holmit szedhettünk össze, amennyi egy lepedőbe belefért. Mindenkit letereltek a díszterembe, a tisztviselő fölolvasott egy rendeletet, hogy ideiglenesen fel kell cserélnünk a tartózkodási helyünket – ami Pécelen lesz –, és ott mindennel el leszünk látva. Papíron megkaptuk az utasítást. (Később, amikor visszakerültünk, alaposan utánanéztünk ennek, és olyan számú rendelet nem is létezett, mint amit nekünk akkor ott a kezünkbe nyomtak.)

Az ávós rendőrök házkutatást tartottak, mindent kiforgattak a szobáinkban, aki otthagyta véletlenül a karóráját, az búcsút mondhatott neki. A főnöknő szobájából elvitték az összes pénzt. Egy batyu fehérnemű, ágynemű, két apácaruha volt a legszükségesebb, amit be tudtunk pakolni. Utána le kellett jönnünk az első emeleti folyosóra, és várni arra, hogy névsorolvasás után beszálljunk az udvaron várakozó öt leponyvázott teherautóba.”

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>