Aranyfényű ikonok évszázados szekrényajtón, hordódongán
A fonyódi örömhírnök
Szerző: Lőrincz Sándor
Él Fonyódon egy ikonfestő, aki tanult szakmája szerint ugyan fodrász, ám egy jó ideje végleg eldobta a csavarokat, a hajfestéket és a dauervizes üveget, mert allergiás tünetei egyre elviselhetetlenebbé váltak. Az ügyes kezű hajszobrász azonban nem sokáig ülhetett tétlenül; az Úr másféle festékeket adott a kezébe. Olyanokat, amelyektől nincs semmi baja a kezének, s amelyekkel öreg bútordarabokra álmodja Máriát és a gyermek Jézust, az arkangyalokat vagy a szenteket. Kőváriné Siess Zsuzsa különleges kegyelemnek tartja, hogy naponta odaállhat festőállványához – hosszasan időzve kedvenc alakjainak „társaságában”. Lakása olyan, mint egy ortodox templom ikonosztáza; a falakon szinte egymást érik a szebbnél szebb képek. Jó ide elvonulni a Balaton-part zajától, s belefeledkezni az imába – élvezve a csendet, amikor nyitottabbá válik a lélek.
Kőváriné Siess Zsuzsa olyan táblaképeket fest, amelyek régóta tartósan jelen vannak az egyetemes művészettörténetben, hiszen az ikonok amolyan égi-földi párbeszédre szólítják fel a szemlélőket. Mert az ikon – a zsinat által jóváhagyott hagyományos egyházi meghatározás szerint – „az isteni lényegből szentségileg részesülő” alkotás, amelyben Isten jelen van, ahol találkozni lehet vele. Az ikon Isten végtelen könyörületessége, kegyelme, alkalom arra, hogy megérintsük köpenye szegélyét.
A fonyódi alkotó csaknem egy évtizede mondott búcsút a vegyszereknek, s azóta sorra festi Jézust, Máriát, a három arkangyalt: Gábrielt, Rafaelt és Mihályt. Meg Mózest a kőtábláival, Keresztelő Szent Jánost vagy a többi szentet; köztük is oly nagy kedvvel Sárkányölő Szent Györgyöt, akit a legváltozatosabban, legszínesebben lehet festeni, ugyanis ahány ország, annyiféleképpen ábrázolják.
S hogy honnan e különleges érdeklődés és tehetség az ikonfestészet iránt? A művésznő autodidakta módon fogott hozzá az ikonfestéshez, s azt vallja: a talentumot édesapjától, Siess Jánostól kapta, aki rajztanár volt Fonyódon és az iskola igazgatóhelyettese. Halála után azonban hozzá kerültek festőszerszámai, művészeti könyvei, ám tíz év telt el a temetés óta, amikor először kezébe vette az ecsetet. Különféle képzőművészeti albumokat bújt, és figyelte az alakokat, a színeket, az arányokat. Az egyik kedvence Rubljov Sztroicája, vagyis Szentháromság ikonja. Az antikolást is maga kísérletezte ki, és az elmúlt évek során fokozatosan tökéletesítette. Így ha szemügyre vesszük nagy műgonddal készített alkotásait, s megfigyeljük színvilágukat, úgy érezzük, mintha több száz éves képek előtt állnánk.
