Egyéves a népszavazás
Üzlet-e az egészség?
Szerző: Bókay László
Akik azonban úgy érezték, hogy kötelességük véleményt mondani, elsöprő többségben a privatizáció leállítása mellett tették le voksukat. A pártok, a társadalmi szervezetek, a kórházi dolgozók, a betegek, a kórházba járó látogatók abban mind megegyeztek és egyeznek ma is, hogy a betegellátást javítani, korszerűsíteni kell. Csak nem mindegy, hogy hogyan, milyen pénzből, kinek a terhére!
Kórházban dolgozó orvosokkal beszélgetve érdekes dolgokat tudhat meg az ember. Először is, hogy az egészségbiztosítási pénztár vagyonát senki nem ismeri közülük. Az viszont biztos, hogy tizenöt éve az egészségügy finanszírozására fordított összeg ugyanakkora, még az inflációt sem követi. Sőt! Szakmai körökben manapság az a hír járja, hogy jövőre még ez az összeg is csökkenni fog.
Ismerőseim mindig sietnek eloszlatni azt a tévhitet is, hogy a mai idősebbeket a fiatalok tartják el. Mint mondják, ez így nem igaz. A rendszerváltozás idején 400 milliárd forint kinnlevősége volt az egészségügyi pénztárnak, nagyon sok nagyvállalat évek óta nem fizetett se társadalombiztosítási, se nyugdíjjárulékot. Az Antall-kormánynak döntenie kellett: eltekint ettől a tartozástól, vagy vállalja, hogy a nagy cégek tönkremennek, dolgozóik az utcára kerülnek…
Abban is megegyeznek az orvosok, hogy a mai, „homogén betegcsoport” (hbcs) pontozásos módszere nem fedezi a tényleges költségeket. A közel húsz éve bevezetett hbcs bonyolult finanszírozási módszer. Lényege, hogy minden betegségnek kódja van, amely bizonyos pontszámot ér. A pontok alapján fizet a kórháznak a társadalombiztosítás. A pontozás minden évben változik, forintban kifizethető értékét pedig utólag állapítja meg az egészségbiztosítás. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy az egészségügyi pénztár egy-egy kórháznak csak bizonyos számú vizsgálatot, műtétet, beavatkozást hajlandó kifizetni. Az orvosoknak kell „kigazdálkodniuk” – azaz csalniuk, ha esetleg több beteget kell kezelniük, mint amennyit a pénztár számukra finanszíroz. Példám nem valós, csak jelzi a fonákságot: Egy mandulaműtétet akkor támogat a tb, ha a beteg egy hétig fekszik a kórházi ágyon. Csak ebben az esetben kapja meg az intézet az erre járó összeget. A betegség azonban ennél rövidebb lefolyású. Papíron a páciens bent van, a valóságban azonban másik beteg fekszik az ágyán, aki olyan kezelést kap, amely hosszabb időt vesz igénybe, mint amennyit a tb hajlandó kifizetni. Van olyan orvos ismerősöm, aki reszket, hogy ne kövessen el egyik elvileg ágyban fekvő betege akár csak kisebb bűncselekményt is, hiszen „papíron” ki se mozdult a kórházi ágyból a delikvens, alibije van…
Mindezek után tehát érthető, hogy a privatizáció kényes kérdés, hiszen több buktatója is van. Az első, vajon hány kezelést fizet számukra a tb? Ha egy kórházat nyereségesnek akarnak felmutatni – mindet. Van erre példa, ezek a „sikeres”, nyereséges kórházak vagy tevékenységek. Ha nem, kezdődik a „csalás”, amely a kórházban az orvosok jelentős energiáját és idejét emészti fel. (Félre ne értsék! Ebből az orvos semmi hasznot nem húz, csak esküjének megfelelően iparkodik minden beteget ellátni!)
A privatizált kórház válogathat is. (Van erre is példa.) Ugyanis bizonyos betegségeket a hbcs alapján jól finanszíroz a tb. Csak ezeket a betegeket vállalja el egy-egy kórház, a többieket átküldi másik, „felkészültebb” kórházba. (A beteg örül, hogy még jobb kezekbe kerül, a becsületes orvos pedig ismét esküjére gondol…)
Harmadik veszélye a privatizált kórháznak, ahol három éven át nem szabad a tulajdonosnak pénzt „kivennie” a kasszából, hogy a tulajdonába került értékes ingatlan egy részét eladja, abból nyereségre tesz szert, vagy az egész kórházat egy jóval értéktelenebb ingatlanra helyezi át. Sokszor még az is megérheti neki, hogy felújít értéktelen telken lévő ingatlant, s mint minőségi javulást mutatja be az új helyen a kórházat. A régi, esetleg nagyságrendekkel többet érő ingatlant pedig eladja.
Az is elképzelhető, hogy rendkívül tőkeerős cég jelentkezik a piacon, s megvesz több kórházat. Rövid időn belül elbocsáthatja az orvosokat, ápolókat, s felvehet olyan országból érkező dolgozókat, akik kevesebbért is hajlandók dolgozni. Az is lehetséges, ha több kórházat birtokol, hogy megzsarolja a tb-t, mondván, ha így fizeted a hbcs után a pénzt, nem tudom ellátni tevékenységemet…
De hadd folytassam személyes élményemmel. Hat esztendőn át Olaszországban éltem családommal. Hat év alatt négyünk közül hárman törtük el csontunkat, amelynek során orvoshoz kellett fordulnunk. Lányom kezdte kartöréssel. Este érkeztünk a kórházba, ahol másfél óra alatt megállapították a törés tényét. Közölték velünk, hogy ők nem tudják ellátni, ezért átviszik egy másik klinikára. Ott újabb másfél óra után az orvos felháborodva közölte velünk, hogy ilyen csip-csup üggyel ő nem foglalkozik, ezért visszaszállítottak minket az első kórházba. Ekkor már éjfél volt. Ott közölték velünk, hogy nincs aki begipszelje lányunk karját, a gipszelő hazament, menjünk mi is, de vigyázzunk, ne mozduljon el a törés! Másnap délelőtt keressük őket ismét fel…
Fiunk balatoni nyaralásunk első napján törte el a lábát. Kaposvárig vittük, ott látták el a kórházban. Kiderült, hogy operálni kell, a csontvelőbe egy fémdarabot kell tenniük. Gyorsak, kedvesek voltak. Viszonylag nagy fiunk mellett ottmaradhatott a mamája, kiürítettek nekik egy kórtermet. Három hónap után a beoperált fémet ki kellett venni gyermekünk lábából. Mi ekkor már ismét Rómában voltunk. Az ottani sebészeti klinika olyan összeget kért tőlünk – melynek javát a magyar társadalombiztosítás fizette volna, hogy a tb engedélyével ketten hazarepültünk (az ő költségükre), és itthon végeztettük el a műtétet. Magam is eltörtem karomat, épp úgy jártam a kezeléssel, mint lányom két évvel korábban. Mi azóta senkinek nem engedjük, hogy szidja a magyar egészségügyet. Bár lehet, hogy nem mindig a legkorszerűbb gépekkel dolgoznak kórházaink, de az orvosok és az asszisztensek áldozatos munkája még ezeket a hiányosságokat is pótolni tudja.
A fentiek ismeretében érthető, hogy ma Magyarországon az egyik legnagyobb probléma az orvos- és nővérhiány. Érthető, hiszen nagyon sok fiatal, de akár kevésbé fiatal is a nyugati, legtöbbször jól felszerelt egészségügyi intézménybe megy dolgozni, ahol nem a betegek paraszolvenciája jelenti számára a fizetést, hanem a becsületesen megállapított jövedelme, valamint a munkaideje is kiszámítható, védi őt a szakszervezet.
Egy esztendő telt el a népszavazás óta. A kedélyek azóta sem csitulnak. Az egyik fél arra hivatkozva, hogy bár érvénytelen volt a népszavazás, de a szavazók javarésze a privatizáció leállítása mellett szavazott, minden ilyen kezdeményezést ellenez. A magánosítás támogatói pedig arra hivatkoznak, hogy az eredménytelen referendum semmire nem kötelezi őket. Utóbbiak, akik jelenleg a vezető pozíciókat betöltik, gyakran érvelnek amellett is, hogy nem privatizációról, hanem a magántőke bevonásáról van egy-egy esetben csupán szó. Az elmúlt hetek híreit hallgatva ismét több önkormányzati kezelésben lévő intézmény magánosítása került szóba. Vannak, akik a magánosítás ténye, vannak, akik annak módja ellen tiltakoznak. A FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség szakpolitikusai több olyan kórház privatizációja ellen emeltek szót, amelyeket az elmúlt években hatalmas összegű állami pénzzel újítottak fel vagy korszerűsítettek. Ezek megvétele értelemszerűen a vevőnek sokkal nagyobb és gyorsabb hasznot ígér, ha valóban egészségügyi ellátásra kívánja az egész intézményt hasznosítani.
A rendszer tehát továbbra is beteg, csak a hivatásukat szerető dolgozók áldozatvállalása, türelme, leleményessége tartja működésben azt.
