Egyéves a népszavazás
Üzlet-e az egészség?
Szerző: Bókay László
Akik azonban úgy érezték, hogy kötelességük véleményt mondani, elsöprő többségben a privatizáció leállítása mellett tették le voksukat. A pártok, a társadalmi szervezetek, a kórházi dolgozók, a betegek, a kórházba járó látogatók abban mind megegyeztek és egyeznek ma is, hogy a betegellátást javítani, korszerűsíteni kell. Csak nem mindegy, hogy hogyan, milyen pénzből, kinek a terhére!
Kórházban dolgozó orvosokkal beszélgetve érdekes dolgokat tudhat meg az ember. Először is, hogy az egészségbiztosítási pénztár vagyonát senki nem ismeri közülük. Az viszont biztos, hogy tizenöt éve az egészségügy finanszírozására fordított összeg ugyanakkora, még az inflációt sem követi. Sőt! Szakmai körökben manapság az a hír járja, hogy jövőre még ez az összeg is csökkenni fog.
Ismerőseim mindig sietnek eloszlatni azt a tévhitet is, hogy a mai idősebbeket a fiatalok tartják el. Mint mondják, ez így nem igaz. A rendszerváltozás idején 400 milliárd forint kinnlevősége volt az egészségügyi pénztárnak, nagyon sok nagyvállalat évek óta nem fizetett se társadalombiztosítási, se nyugdíjjárulékot. Az Antall-kormánynak döntenie kellett: eltekint ettől a tartozástól, vagy vállalja, hogy a nagy cégek tönkremennek, dolgozóik az utcára kerülnek…
Abban is megegyeznek az orvosok, hogy a mai, „homogén betegcsoport” (hbcs) pontozásos módszere nem fedezi a tényleges költségeket. A közel húsz éve bevezetett hbcs bonyolult finanszírozási módszer. Lényege, hogy minden betegségnek kódja van, amely bizonyos pontszámot ér. A pontok alapján fizet a kórháznak a társadalombiztosítás. A pontozás minden évben változik, forintban kifizethető értékét pedig utólag állapítja meg az egészségbiztosítás. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy az egészségügyi pénztár egy-egy kórháznak csak bizonyos számú vizsgálatot, műtétet, beavatkozást hajlandó kifizetni. Az orvosoknak kell „kigazdálkodniuk” – azaz csalniuk, ha esetleg több beteget kell kezelniük, mint amennyit a pénztár számukra finanszíroz. Példám nem valós, csak jelzi a fonákságot: Egy mandulaműtétet akkor támogat a tb, ha a beteg egy hétig fekszik a kórházi ágyon. Csak ebben az esetben kapja meg az intézet az erre járó összeget. A betegség azonban ennél rövidebb lefolyású. Papíron a páciens bent van, a valóságban azonban másik beteg fekszik az ágyán, aki olyan kezelést kap, amely hosszabb időt vesz igénybe, mint amennyit a tb hajlandó kifizetni. Van olyan orvos ismerősöm, aki reszket, hogy ne kövessen el egyik elvileg ágyban fekvő betege akár csak kisebb bűncselekményt is, hiszen „papíron” ki se mozdult a kórházi ágyból a delikvens, alibije van…
Mindezek után tehát érthető, hogy a privatizáció kényes kérdés, hiszen több buktatója is van. Az első, vajon hány kezelést fizet számukra a tb? Ha egy kórházat nyereségesnek akarnak felmutatni – mindet. Van erre példa, ezek a „sikeres”, nyereséges kórházak vagy tevékenységek. Ha nem, kezdődik a „csalás”, amely a kórházban az orvosok jelentős energiáját és idejét emészti fel. (Félre ne értsék! Ebből az orvos semmi hasznot nem húz, csak esküjének megfelelően iparkodik minden beteget ellátni!)
