130 éve született Rainer Maria Rilke
A lélek világának felfedezője
Szerző: Rónay László
Kosztolányi Dezső, aki talán a legotthonosabb volt kora irodalmában, 1909 elején Babitsnak küldött levelében a többi között így írt Rilkéről: „Engem minden lírikus közül a legjobban érdekel. Neked is szenzációkat hozna. Olvasd!” Hogy Babits olyan szenzációsnak ítélte-e a cseh származású költőt, az kétséges. Az európai irodalom történetéről írt könyvében ennyire érdemesítette: „Rilke az impresszionizmus artisztikumából nőtt ki... Prágából indult el, s Rodin titkára lett Párizsban. Ős prágai házak s Rodin-szobrok árnyékában itatta szavait mindenféle lelki borokkal lággyá és mágikussá.” Nem túl elismerő jellemzés, de van benne egy nagyon találó szó, a „mágikus”. Mert a nagy szobrász, Rodin mellett Rilke megfigyelhette, hogyan lehet és kell ábrázolni a látványt, de már 1908-ban kiadott Új versei s kivált a hallatlan népszerűségre szert tett A párduc is jelezte, hogy a tapintható valóságból az ember belső világának megismerése felé tapogatolódzott, ami verseinek lebegő kettősséget kölcsönzött. Erre érzett rá 1909-ben megjelentetett kitűnő tanulmányában Kosztolányi, amikor Rilkét merengő szláv léleknek nevezte.
A modern európai költészetnek jellemző törekvése volt a 20. század első évtizedeiben a tapintható valóság és a személyes élettények meghaladásának vágya. A fiatal Babits azt panaszolta, hogy csak ő verseinek hőse, Kosztolányi – talán francia ösztönzésnek nyomán – visszaálmodta a bűntelen gyermekkort a Szegény kisgyermek panaszaiban. Számára nyilván példaképül szolgált Rilke is, aki a Nyugat nagy költőihez hasonlóan világot teremtő elődjének tisztelte Baudelaire-t:
A világot a költő egybefogta,
mit bensőnk szétszed és részekre vág.
A szépet páratlanul igazolta,
s mert ünnepli még azt is, mi kínozza,
a romlást végtelen tisztára mossa:
s így lesz az is, mi elpusztít, világ.
(Farkasfalvy Dénes fordítása)
