„Égő és világító fény volt ő”
Szerző: Tamás József
Az Erdélyi Iskola
Sok minden emelte őt erre a magasságra. Pályafutása úgy indul el a harmincas évek elején, mint az erdélyi szellemi élet egyik nagy ösztönzőjéé, mozgatójáé. Az Erdélyi Iskola című folyóirat szerkesztésével vette kezdetét a népnevelésnek az a nagy munkája, amire rátette életét. Ez a folyóirat, amelyet kiváló munkatársakkal szerkesztett az első világháború után, az első magyar nyelvű pedagógiai folyóirat volt Erdélyben. Egyetlen korabeli folyóirat sem kezdeményezett ilyen módszeres, átgondolt népnevelést és népművelődési programot, mint ez. Szellemi színvonalban korának és témakörének legkiemelkedőbb folyóirata. „Senki világosabban föl nem ismerte ifjúságunk és népünk lelki megújulásának korszerű eszmei és gyakorlati alapjait, és senki sem tudta azokat hozzá hasonló verettel megfogalmazni és a gyakorlati élet útjára terelni, mint ő” – írja róla György Lajos egyetemi tanár, legfőbb munkatársa (Emlékkönyv, 69. o.). E folyóirat kezdettől fogva tere és eszköze volt annak az építő munkának, amellyel Márton Áron, a szerkesztő főképpen a szervezés és a nevelés területén fakasztott megújító forrásokat.
Amikor mint igazgató az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség élére került, még nagyobb területre sugárzó, az egész egyházmegyét átfogó, sőt még azon túl is terjedő szervezőmunkára nyílt alkalma. Az 1934. évi kézdivásárhelyi és az 1936. évi marosvásárhelyi katolikus nagyülések is ezt a nagy célt szolgálták a Család és a nevelés, illetve a Krisztus és a falu témakörben.
Változó őrhelyein hat éven át hirdette rendületlenül népnevelésének elveit, építette rendszerét, taglalta a feladatokat. Amikor Isten akarata 1938 karácsonyán az ő kezébe tette le a népek nevelésére küldött apostoli hatalmat, akkor e téren még nagyobb lehetőség nyílt számára. Az egyházmegye lelki arculatának széppé tétele, a katolicizmus megerősítése, hódító erejének tevékeny kibontakoztatása az ifjúság lelkében, a tömegek életében – ez lett a nagy cél. Püspökké szentelésében is megvallotta: „az Isten nekem hivatást adott, életemet erre a hivatásra szentelem és népemet a kijelölt úton vezetem”.
Küzdelem az egyház létéért
Hogy mindezt nem tudta megvalósítani úgy, ahogy megálmodta, nem rajta múlott, hanem a mostoha körülményeken, amelyek 42 évi püspöki működésének idejét jellemezték. E körülmények tevékenységének egészen más irányt szabtak. Okossága és bölcsessége azonban abban is megmutatkozott, hogy az idők jeleit figyelve, e körülményekben is felismerte tennivalóit, és azokban is helytállt.
Püspöki működésének ideje az egyház létéért való küzdelemre és a bátor ellenállásra összpontosult, mert ezt kívánta az adott helyzet.
A 20. század, annak is főleg a középső fele a vértanuk és hitvallók korává vált. Mert nemcsak a római birodalom nyers erőszaka, nemcsak a „kamaszkorukat” élő népek forradalmárai, nemcsak az egzotikus földek emberevői, de az emberi jogokat szünet nélkül hangoztató s magát kultúráltnak tartó 20. századunk is ontotta a vért, gyilkolta az embereket, kínozta lágerekben, börtönökben; egyesek szerint sokkal több vér folyt ebben az időben, mint valaha.
A 20. század, s abból jó ötven év olyan korszakot ölel fel, amelyben cirkuszi viadalt vívtak, farkasszemet néztek egymással ideológiák, az állam és az egyház. Olyan idő volt ez, mint a háborgó tenger, amelyben úgy tűnt, hogy az erőszak hullámai maguk alá temetnek mindent.
A 20. század hőse, de áldozata is
Ennek a sokféle módon kegyetlenkedő évszázadnak lett a hőse, de áldozata is nagy püspökünk. Egyszerű falusi emberként látta meg a napvilágot, de hősként, szentként hagyott itt minket. Negyvenegy esztendei egyházkormányzása a harcban, vérben, áldozatban soha nem szűkölködő erdélyi történelem egyik legviharosabb korszakára esett. Felszentelésekor előre vetítette árnyékát a második világháború, következett Erdély kettőbe szakadása, a kisebbségek elnyomása a román uralom alatt maradt déli részeken, a zsidók deportálása az északi részen. Majd jött a harc az anyanyelvi oktatásért, a magyar intézményekért, jött a Trianont tetőzve megismétlődő párizsi békeszerződés, a diktatúra kiteljesedése vallásüldözéssel, a püspökök és papok bebörtönzésével, a görög katolikus egyház eltörlésével, a paraszti földek kolhozosításával, a furfangos, de jól érezhető és mind jobban fokozódó magyarüldözésekkel.
Méltósággal és tisztán mindvégig
Az egyház létéért vívott küzdelmében és bátor ellenállásában Márton Áron a közé az aránylag kevés ember közé tartozott, akik mindvégig megőrizték méltóságukat, tisztaságukat. Kemény következetességgel, hihetetlen munkabírásával és szívósságával szolgálta az ügyet. Elvi kérdésekben nem ismert megalkuvást. Az evangéliumból megtanulta kimondani nemcsak az igent, hanem a nemet is (vö. Mt 5,37). Mindig a jogtalanságot szenvedők mellé állt, és szócsövükké lett, mert vallotta, hogy a hierarchia feladata, hogy szavát felemelje, amikor az igazságot vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri. Templomok szószékein, pásztorleveleiben, a hatóságokhoz intézett írásaiban tette mindezt. És amikor lakatot akartak tenni szájára, amikor véres csizmák taposták sárba legszebb elgondolásait, akkor is vallotta a zsoltárossal: sokat gyötörnek, de el nem tipornak, a szántók hátamon szántanak, s hosszú barázdát vonnak, az Úr azonban szétszaggatja a gonoszok kötelékét (vö. 129 Zsolt 1–4.). Márton Áron egyike, talán a legjelesebbike azon nagyjainknak, akik tudatosan vállalták a vértanúságot is egyházunkért, népünkért, a jövőért.
Isten csodálatos jele
Számunkra Isten csodálatos jele ő, amelyet azért adott, hogy rá figyeljünk. Számunkra ő égre helyezett csillag, hogy példája világosítson és utat mutasson. Halála 25. évfordulóján köszönetet mondunk Istennek azért, amit nagy püspökünkben és általa kaptunk. És őt kérjük, hogy szavának emléke, személyiségének varázsa ne fakuljon el bennünk, hanem életté váljon, s ne csak nevét emlegessük, hanem azt az életformát, azt a látásmódot, azt az elképzelést, amit magában hordott, mi is magunkban hordjuk. S akkor az emlékén Isten áldása lesz, és vezetni fog minket a történelem útjain tovább.
