Halottak napján
Temetői képek
Szerző: Kalacsi János
1. kép: kéz imakönyvvel
Emlékszem a régi öregekre: megbékélt, derűs arccal igyekeztek a vasárnapi szentmisére. Fekete „ünneplő” ruhájukban, kezükben a gyakori használattól patinássá kopott imakönyvükkel úgy vonultak végig az utcákon, mintha ez lenne az egyetlen fontos dolog a világon. Szívük mélyén tudták, hogy az is.
Mielőtt elindultak, mélyen egymás szemébe néztek, kezet nyújtottak egymásnak, és így szóltak: „Bocsáss meg, ha vétettem!” És a másik, akit talán valóban mélyen megbántott a hétközben elhangzott szó, megszorította a feléje nyújtott kezet. „Bocsásson meg a jó Isten!” – rebegte, és megölelte, megcsókolta megbántóját. Elszállt a harag, s még a nap is kisütött. Nem emlékszem rá, hogy vasárnap zord idő lett volna. A vasárnap az Úr napja. Olyankor megszűnt a munka, a hétköznapi robot, megszűntek a gondok, csak a megbékélt szív maradt, csak Isten maradt, csak a vasárnap maradt.
A templomi csendben letérdelve, munkától megvastagodott ujjbegyeikkel fellapozták az imakönyvet, és csendes imába merülve az Úr elé tárták mindazokat, akiket a szívükben hordoztak: élőket és holtakat egyaránt. Mindenki számára jutott idejük egy fohászra, egy gondolatra. S úgy érezték, ismét együtt vannak szeretteikkel. Jó volt együtt lenni az oltár előtt, erőt meríteni a megbocsátás öröméből, érezni a láthatatlan kapun túlra távozottak eleven, szeretetteljes közelségét.
Szentmise után ugyanazzal a ráérős, vasárnapi járással, amellyel a templomba mentek, kiballagtak a temetőbe. Meg-megálltak egy-egy sírhantnál, kezük tétován matatva igazgatta meg a virágokat, amelyeket a szél összekócolt, s szemük a távolba révedt.
És ki tudja, talán sohasem merült fel bennük a gondolat, de az is lehet, hogy mindvégig tudatában voltak annak: az egész élet egyetlen, szüntelen vonulás a bölcsőtől a sírhant felé, s azon is túl, a földi szemmel láthatatlan világba, Isten szeretetének országába. Állandó vonulás, mint a vasárnapi, ünnepélyes menet. S ehhez szükség van reményre, szükség van hozzá Istenre, és bizonyos ritmusra, a hétről hétre megújuló és mindent megújító vasárnapokra. Talán nem gondoltak rá, csak kapaszkodtak, görcsösen, munkától feketére cserzett, tompa ujjakkal az elnyűtt imakönyvbe és a vasárnapokba.
2. kép: sír tulipánnal
Kihalófélben levő falu temetője. A betonkripták között egy földhantás, korhadt fakereszttel. Az eső áztatta, napbarnított fakereszten alig lehet már kitapogatni a betűket. Csak két betű hirdeti az elhunyt kilétét: FK. Ennyi. Sem évszám, sem gyászoló család. Az anyag nyers valósága: FK. Csak FK.
A sírhantáson is csupán egyetlen bokor vadon nőtt virág. Éppen kibontotta szirmait: egy hatalmas, égővörös tulipán.
FK, míg éltél, jóságot és szeretetet hordoztál szívedben. Akartál, küzdöttél, szerettél és szenvedtél. Tested most az enyészeté, de sírodon virít a tulipán.3. kép: hulla, lepkével
Első találkozásom a beszélő képekkel igen korán történt. Édesapám elvitt egy tárlatra, ahol amatőr festők műveit állították ki. Az akkortájt divatba jött nonfiguratív ábrázolásmód öt-hat éves lelkemnek nemigen nyújtott különösebb esztétikai élvezetet, s azóta már az a sanda gyanú is megfogalmazódott bennem, hogy édesapám is igencsak elveszetten bóklászott a színes geometriai alakzatok és egyéb festékfoltok között.
Egy képnél azonban földbe gyökerezett a lába. Nézte, nézte, majd emlékszem, karjára vett – talán azért, hogy én is az ő szemszögéből láthassam, ami őt annyira megragadta –, keze fejével megtörölte valami rejtélyes okból hirtelen párássá vált szemét, és szokatlan hangon mesélni kezdett: „Nézd csak, fiam, ezt a képet! Látod, az a bácsi ott a bokor tövében meghalt. Holtan fekszik. Ne félj tőle, nem bánt, habár elég ijesztőnek hat. Ő már nem érez semmit. Ő már nem él. Számára vége az életnek. A teste földdé válik, fű, bokor meg mindenféle virágok nőnek rajta. De nézd meg azt a lepkét, amelyik ott fölötte kering! Hát nem gyönyörű? Az a rikító piros meg a kék, ellentétben a sár és a csont színével! Aztán a repülése: ahogy felfelé szárnyal, fel, egyenesen az égbe! Honnan jött?” Édesapám, aki sohasem tanult metafizikát, így oldotta meg a saját maga által feltett kérdést: „Ebből a halott bácsiból lepke lett. Átváltozott, és most repül, szárnyal fel, fel, az égbe.”
4. kép: kapu fénnyel
Ha majd szélesre tárulnak a súlyos kapuszárnyak, szeretném, ha te várnál ott, Isten. Karodat ölelésre tárnád, kebledre vonnál, és jóságos mosollyal így szólnál: „Megjöttél hát? Jöjj, lépj be!”
És elárasztana a fény, a soha nem látott fény, belépnénk, egyenesen a középpontba, oda, ahonnan a sugarak áradnak, és ott találkoznék édesapámmal és mindazokkal, akiket szerettem. És nem lenne többé elválás, nem bántanánk többé egymást, ígérem, én sem okoznék nektek több fájdalmat, kedveseim. Hűséges leszek, kedves egy örökkévalóságon át. És lepke-énem leírhatatlan boldogsággal röpköd veletek a fényben.
