Harminc éve halt meg a nemzetközi hírű bencés professzor
Radó Polikárp, a Krisztusban optimista
Szerző: Kácser Anikó
Bencés tanár, liturgia professzor, nemzetközi hírű hittudós, újságíró – egész bekezdésen át lehetne sorolni, mi mindennel foglalkozott Radó Polikárp, de sokkal többet mond személyiségéről az az egyetlen mondat, amit 1967 tavaszán egy cikkében írt le: „Legyünk a húsvéti misztérium szemléletében Krisztusban optimisták, a jobbat, a lehetőleg legjobbat remélők, sőt biztosan tudók.” Ebből az optimizmusból táplálkozott Padó Polikárp munkabírása, emberszeretete, legendás humora.
Bár 1924-ben Innsbruckban liturgiatörténeti témából doktorált, tudományos pályáján biblikusként indult. A Pannonhalmi Hittudományi Főiskolán szentírástudományt tanított, közben egy évig a római Biblikus Intézetben tanult, majd tanulmányúton járt a Szentföldön. Harminc évesen már tudományos hírnevet szerzett A kereszténység szent könyvei című két kötetes munkájával. Ezek után fordult figyelme újra doktori disszertációjának témája felé. Liturgikus könyvek után kutatva átvizsgálta hazánk csaknem minden könyvtárát, így vált egyben a kódexek szakértőjévé és került be neve az irodalomtörténetbe is. Nyelvtudása segítségével – tudott görögül, latinul, héberül és arámul – a legrejtettebb liturgiatörténeti emlékeket is feltárhatta, kivételes memóriáját felhasználva pedig áttekinthető, használható rendszerbe foglalta ismereteit. Tudományos munkáit, kézikönyveit Európa-szerte használják ma is. Legjelentősebb összefoglaló művét, az Enchiridion Liturgicumot, mely a II. vatikáni zsinat előestéjén az új idők előkészítője volt, VI. Pál pápa személyesen üdvözölte.
Tudta és vallotta, hogy csak úgy valósulhat meg a pozitív, élő kereszténység, ha a hívek bekapcsolódnak a liturgiába: „…mert csak azok jönnek majd el, akik nem értelmetlenül vesznek részt (a szentmisén), hanem akiknek mély, maradandó lelki élményt jelent a templomozás…” – írta egy jegyzetében. Tanította, magyarázta, népszerűsítette ezt a különleges kapcsolatot ember és liturgia között. Egy másik helyen ezt jegyezte fel: „A tudományok évtizedenként szinte újjáalakulnak, a technika eljárásmódja gyökeresen változik, új tudományok keletkeznek, elég, ha az űrkutatásra gondolunk. Nekünk most négyszáz év merevítő gipszkötését széttörte a Vatikánum, minden mozgásban van, az istentisztelet is teljesen új lett. Örömmel vállaljuk tehát a liturgiának az »aktualizálását« – mint az egész kulturális élet, ez is ennek a folyamatnak van alávetve. A merevség után hajlékonyság következik.” 1950 és 1971 között a Hittudományi Akadémia professzora volt, közben kétszer dékánná választották, népszerű előadóként lelkigyakorlatokat, tudományos előadásokat tartott, az Új Embernek alapításától kezdve munkatársa volt, szerkesztette a Katolikus Szemlét és az újjászülető Teológiát, illetve Kühár Flórissal együtt a keresztény remekírók sorozatot.
De a liturgia és a teológia Radó Polikárp tanári, írói, újságírói munkájának csak egyik témája volt. A szellemi élet minden területe érdekelte, minden, ami az emberekhez kapcsolódik. Tudós professzor volt, de kiváló gimnáziumi tanár is, akiért rajongtak diákjai. Újságíróként nem csupán a hét liturgiájához kapcsolódó „hírfejeket” és teológiai cikkeket írt, de publicistaként, és ha kellett, sportújságíróként is megállta helyét. Nemcsak hittudományi szakkönyvek szerzője volt, hanem tehetségről tanúskodó verseké is.
„Ritka érzéke volt ahhoz, hogy az élet legkedvezőbb oldalait domborítsa ki mindazok számára, akik a közelében voltak” – méltatta Radó Polikárpot egy írásában volt diákja és szerkesztőségi munkatársa, Szeghalmi Elemér. Humora alól senki nem vonhatta ki magát, de ez a humor melegszívűséggel, szeretettel párosult. Számtalan anekdota őrzi Póli bácsi derűs személyiségét, öniróniáját.
Végül álljon itt Radó Polikárp egy verse, hiszen mindenki, aki ismerte, úgy emlékszik rá, mint aki nem tudományos munkáira, hanem – nagy becsben tartott újságírói igazolványa mellett – verseire a legbüszkébb.
Múltamnak sűrű lombja földre hullotma szépet nem lát rajta senki már.Emlékezésem halkan benne kullog,és érzi, érzi: kurta volt a nyár.
Sötétedik a hegy, min általértem,mögötte égnek rég a szép napok,s nem látja senki sem, hogy kint a réten,sok hunyó szint, az én lelkem ragyog.
Az este immár némaságba kékül,s könyv, a szó, amit teremtem én,kiszáradt ágon hallgat visszhang nélkül.
A jónak van csak illata, mit tettem,s amerre járok, folyton elkísér,s ha senkisem, meglátja majd az Isten.
