A kukorica az élet alapja: szent, sőt isteni
Szerző: Suhajda Lajos SVD
Nyár: aratáshoz készülünk, hogy meglegyen a mindennapi kenyér. Az Úr Jézus egy imádságra tanított meg minket: a Miatyánkra. Ennek negyedik kérése (ez az első, amely ránk vonatkozik): „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6,11). Jézus megbecsülte a kenyeret, vétele előtt mindig hálát adott. A kenyérszaporítás után is kérte apostolait: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen
(Jn 6,12). Hogyan van ez Mexikóban?
Mexikó, Oaxaca. A bádogtetejű kunyhóban alig elviselhető a hőség. Fentről a perzselő nap hevíti, bent a nyitott tűzhely. Doña Lulu ezen süti a „tortillos”-t egy kerek lemezen. Lulu gyermekbénulás következtében mozgássérült. Mindennapi kenyerét a tortillos sütésével keresi meg. A mexikóiak úgy tartják, hogy tortillos (kukoricalisztből készült lepény) nélkül nem ebéd az ebéd. Egyszerű ételnek látszik, de elkészítése már korántsem az. Lulu előző nap a kukoricát mésszel keverve puhára főzi. Ha kihűlt, jól átmossa. Kora reggel barátnője, Octavia a malomba viszi. Itt vízzel keverve megőrlik. Ebből lesz a tortillos tésztája. Lulu jól átdolgozza, kinyújtja, majd gombócot formál belőle. A gombócot kezével laposra nyomkodja, s egy lemezre helyezi. Fóliával letakarja, lepréseli. Miután óvatosan levette a lemezről, újra szépre formálja. Csak ezután teszi sütőlemezre helyezve a tűz fölé. Ha szépen megsültek a lepények, egy kosárba rakja őket. A teli kosarat Octavia a város központjában levő piacra viszi. Ott adja el a kukoricalepényeket. Egy-egy lepény akár gazdag ház asztalára is kerülhet ízléses porcelántálakban kínált húsok mellé, amelyeket ezüst evőeszközökkel fogyasztanak el. A legtöbb mégis szegény családok asztalára kerül, ahol a babkását vele kanalazzák, így egyszerre kenyér is meg kanál is. Ezek a családok becsülik meg igazán.
Amerikában ősidők óta termesztik a kukoricát. Mexikói ásatások során olyan kukoricacsutkát találtak, amelyet Kolumbusz érkezése előtt 5500 évvel törtek.
A kukorica meghatározta Latin-Amerika őslakóinak ezeréves kulturális fejlődését. Ezek az emberek tisztelik és becsülik a természetet és adományait, például a kukoricát. Mint az élet alapja, a kukorica Amerika őslakói számára szent, sőt isteni. A maya indiánok szerint az ember kukoricából lett teremtve. Szent könyvükben az áll, hogy az istenek az embert először agyagból formálták meg, de az túl lágynak bizonyult. Utána fával kísérleteztek. A fából faragott embernek azonban nem volt lelke. Végül fehér és sárga kukoricából alkották meg az embert. Megtalálták az életelemet, amely nemcsak az ember megalkotásához volt megfelelő, hanem táplálékául is szolgált.
Peruban a Kolumbusz előtti időben a kukoricakenyeret azon a szertartáson használták, amely az ország népének és az inkáknak egységét és közösségét fejezte ki. A déli féltekén június 21. a legrövidebb a nap. Ezen a napon a kukoricakalácsot fehér bárány vérébe mártották, és a jelenlevők egységének jeléül közösen elfogyasztották. A szertartás alatt „chichá”-t, kukoricából erjesztett italt fogyasztottak hozzá.
A mexikói őslakók kultúráját a mai napig áthatja a kukorica. Mielőtt őserdőt irtanak, hogy Milphához, azaz kukoricaföldhöz jussanak, az erdő szellemétől, akit az erdők tulajdonosának tartanak, szertartás keretében engedélyt kérnek az erdő irtásához.
A szentkereszt ünnepe (ott május 5-én) és Limai Szent Róza ünnepe (augusztus 23-án) jelentős ünnepe a helyi indiánoknak. Az első a kukorica törésének, a másik a vetésének a napja.
A kukoricaföld szimbolikus jelentése is nagy. A kukoricaföldön együtt dolgozik a közösség, ott terem az élelem. Ott imádkoznak és ünnepelnek az emberek. Ezért szerepel a híres nikaraguai mise áldozási énekében:
„Menjünk a Milphához, Isten Milphájához. Jézus a szeretet asztalához hív meg bennünket. A kukoricatáblák a nap fényében ragyognak, menjünk az áldozás Milphájához.”
