Bécsi visszaemlékezések
„Ideiglenesen” új egyházmegyét találtam…
Szerző: Lányi Béla SVD
Ettől kezdve Imre atya papi élete főleg a hitoktatással kapcsolódott össze. Ma is hangsúlyozza, hogy a papoknak jelen kell lenni a hitoktatásban, különösen pedig az iskolai hitoktatásban. „Már az első kápláni helyemen, Schwarzauban azzal bízott meg a plébános, hogy az ottani két iskolában heti 12 órában tanítsam a gyermekeket hittanra. Ez volt munkám súlypontja a Bécsi Főegyházmegye különböző plébániáin, míg azután egy műszaki szakközépiskolába kerültem főállású hitoktatónak. Itt olyan sok dolgom volt, hogy mellette már csak kisegítő kápláni állást tudtam vállalni egy bécsi plébánián. Nagyon sok emberi öröm forrását jelentette az, hogy átadhattam a hitemet másoknak. A számszerűsíthető sikert talán az mutatja, hogy nálam a fiataloknak csak 25 százaléka jelentkezett ki a hittanról. (Ausztriában egészen az érettségiig fakultatívan kötelező a hitoktatás. A fakultatív szó jelentése ebben az esetben az, hogy az első tíz nap alatt ki lehet a hittanról jelentkezni. 14 éven aluli gyermek esetében a szülők tehetik ezt meg, azután a fiatal maga.)”
Az osztrák katolicizmus jelentős részét képezik a mozgalmak. „A 16. kerület egyik plébániáján ismerkedtem össze a Katolikus Munkásifjúsággal. Az alapelv kézenfekvő volt: legyenek maguk a munkásifjak a munkásifjúság apostolai. Sokat foglalkoztunk a Szentírással, igyekeztük megfigyelni a hétköznapi életet és annak problémáit. Ide is nagyon kellett a lelkipásztor! Egy és más azért sikerült. Sok fiatalból lett a mozgalom révén aktív és tudatos keresztény, akik törődtek az egyház sorsával és a munkásfiatalokkal is. A heti két összejövetel, a közösség adott erőt a munkahelyi apostolkodáshoz is. Amikor áthelyeztek a főegyházmegye alsó-ausztriai részébe, rám bízták a katolikus leányok munkásifjúsági szervezeteinek létrehozását. Igyekeztem a plébániákon lelkipásztorkodó papságot megnyerni ennek az ügynek. Emellett nagyon szívesen dolgoztam a Mária Légióban is, melynek keretében egészen egyszerű emberek jöttek össze hetenként, hogy együtt imádkozzanak. Ebből nyertek erőt ahhoz, hogy evangelizáljanak, vagyis kettesével járják a házakat, és így próbáljanak katolikus hitükről tanúságot tenni.”
Amikor Ausztriában laktam és a bérmálási oktatásban segítettem Imre atyának, feltűnt, mennyire ért az egyszerű emberekhez. Több egykori magyar menekült is elmesélte, hogy milyen áldozatosan segítette őket az 1956-os menekülttábor borzalmas körülményei között a közelben lelkipásztorkodó Imre atya, aki ma is a szegényeket, elesetteket keresi. Időnként lemond a bécsi Papi Otthon kényelméről és nyugalmáról, hogy a távoli Kárpátalján helyettesítsen egy (szintén idős) plébánost.
„Amíg Isten erőt ad, szeretnék tenni valamit. Valami jót az emberekért, különösen az egyszerű emberekért. Ha el tudok jutni Kárpátaljára is, ha ott is tudok tenni valamit, akkor miért ne tegyem?” Ez az immár ötvenhét éve „ideiglenesen” külföldre szakadt, örökké szolgálni akaró pap vallomása, aki egyházi karrier helyett az emberek szeretetét kapta Istentől.
