Cikkek listázása

A munkanélküliségről Szlovákiából

Nem szégyen, de nem is dicsőség…

Szerző: Mészáros Péter

Másfél évtizeddel a rendszerváltás után egyre többen sóhajtanak: „A szocializmus alatt jobb volt!” Bár a pultok üresen ásítottak, az árcédulák mégis barátságosan mosolyogtak, és reggel – ha tetszett, ha nem – mindenkinek munkában volt a helye. A világ azóta megváltozott, de a sors nem lett kegyesebb.

Mert mit ér a gondolat szabadsága, ha néhány ledolgozott évtized után felmondó levelet szorongatva utcára kerül az ember? Sokak számára a kommunizmus a biztonságot jelentette – még akkor is, ha eszméinek nevében száz millióan haltak meg.

Persze voltak, akik sem akkor, sem most nem akarnak dolgozni. A pályaudvarokon koszlott alakok cigarettát kéregetnek, segélyen tengődnek, csavarognak. Legszebb emlékük a két koronás tej és a húszasból átdorbézolt éjszaka. Szerencsétlenségükért mindenki hibás: különösen azok, akik tehetséggel és akarattal bírnak. Korábban ilyesmire nem nagyon volt szükség: lopott a főtitkár, sikkasztott az igazgató és „gyűjtögetett” a ma lumpolva kesergő elvtárs is.

Rémisztő azonban, hogy olykor a tisztességes munkások is nosztalgiával gondolnak a múltra. Ők a változás igazi vesztesei. Húsz éve még ökölbe szorított kézzel mentek el a pártház előtt, és kínjukban csak nevettek a lélegeztetőgépre kötött torzszülöttön, melynek Tervgazdálkodás volt a neve. Játszották az internacionalista színjátékot és beletörődtek a középszerűségbe. Ők talán többet érdemelnének elprivatizált vállalatoknál és tönkrement cégeknél, ügyeskedőknél, lelketlen újgazdagoknál és a nyugati vadtőke hiénáinál, kikben annyi szociális érzékenység sincs, mint a római rabszolgatartókban…

Számos érintettel beszélgettem. Nem lepett meg, hogy a megszólítottak egyike sem vállalta nevét, élettörténetét. A kérdésemre adott válaszok hevessége volt az, ami megdöbbentett. Különösen a falusi ember reagált drámaian. Vajon miért?

A munkanélküliséget sokan szégyenként élik meg. A tisztességes, dolgozni tudó magyarnak fáj, ha e sorsra jut. Számára a munka jelentett mindent: a múlt örökségét, a jövő reményét. Mára a kisemmizettek sorsára jutott. Talán joggal érzi: az állam cserbenhagyta őt. Nincs rá szükség: a gyár bezárt, a föld nem jelent komoly megélhetést. Hát nem ugyanannyit ér, mint bárki más?

A gazdaság változik, s a magasabb végzettséget nélkülöző középkorúaknak esélyük sincs a továbblépésre. Hogyan is lenne, mikor a friss diplomások első útja is a munkahivatalba vezet? Ám míg az energiától duzzadó fiatalnak természetes, hogy úton van, állást keres, válogat, addig az idősebb fogcsikorgatva vág bele újabb tanfolyamokba, átképzésekbe. S mindennek nem az előrelépés a célja, csupán az, hogy a nyugdíjig hátralévő éveket ne az utcán töltse.

Az egyik Párkányhoz közeli falu polgármesteri hivatalában néhány helybélivel erről vitatkozunk. Beszélgetőtársaim középkorú, jelenleg állástalan hölgyek. Jobb híján közhasznú munkát végeznek.

– A községben csak néhány kisvállalkozónak van hely. A boltok egyetlen családnak jelentenek megélhetést. Nincs szükségük alkalmazottakra – meséli az egyik asszony. Korábban a sütőiparban dolgozott.

Sorstársának a magáncégekkel kapcsolatban keserű a tapasztalata:

– Az ilyen vállalatoknál folytonos a munkaerőcsere – mondja. – Az idősek kihullanak, a fiatalok sem időznek sokáig. Az alacsony bérek nem túl vonzóak. Az ember néha a homlokára csap, és pokolba kívánja az egészet: alig többért gürcöl, mint amennyit más munka nélkül, a szociális juttatásokból összeszed! A munkaadó pedig csak addig érdekelt az állomány megtartásában, amíg fejpénzt kap. Aztán mindenkit szélnek ereszt és újabb munkaerőt verbuvál.

A foglalkoztató gyakran elvárja, hogy alkalmazottai tíz-tizenkét órát dolgozzanak, állítják az asszonyok. Az emberek rettegnek a betegségektől. Sokan megroppant egészséggel is beállnak, nehogy okot szolgáltassanak az elbocsátásra.

– Tartalékaink nincsenek. Minden reggel átkutatjuk kabátunk zsebeit: hátha találunk benne valamit… Ha a villamosművek kocsija megjelenik, tudjuk: valakinél megint lekapcsolták az áramot. Péter-kályháinkat a pincében őrizzük – ki tudja, talán még szükség lehet rájuk, ha már a gázt sem tudjuk kifizetni – mesélik.

Néhányan csak a gyermekeik jövőjében bíznak. Taníttatják, egyetemre küldik őket. Az utolsó fillért is rááldozzák egy-egy diploma megszerzésére. Ha kell, a nagyszülőket is „hadrendbe” állítják: nyugdíjukat, a két-három hízó és a fóliasátor minden hozadékát erre fordítják. És ezzel még korántsem terelték biztos útra az utódot.

Az ügyesebbek a fővárosban helyezkednek el. Számtalan fiatal külföldön keresi a megélhetést. Nyugat-Európa éppen olyan csábító, mint Magyarország.

Van, aki már semmiben sem bízik. Görcsösen kapaszkodik a szociális háló csomóiba, s közben rémülten szemléli az alatta tátongó mélységet. Már nem hisz a politikában. Megszokta, hogy a hivatalokban az asztalra kell csapnia. Kiábrándult, tehetetlen és dühös. Megalázott és reménytelen.

*

Az érsekújvári Járási Munkahivatalban jártunk. Sajnos munkatársai országos felméréseket nem szolgáltathattak ki, ám Ónódi Csilla mérnökasszony, a hivatal igazgatónője a járásra vonatkozó adatokat készséggel rendelkezésünkre bocsátotta. Ezekből is sok mindenre következtethetünk.

Érsekújvár Budapesttől és Pozsonytól egyaránt száz kilométerre fekszik. Korábban mezőváros volt, ám a kommunista rendszer iparosította. Az előző rendszerben számos üzem működött itt, de a gazdasági rendszerváltás után ezek nagy része megszűnt.

A járás munkaképes lakosságának több mint 18 százaléka állástalan. Ez csaknem egyformán súlyt minden korcsoportot, bár a fiatal pályakezdők és a középkorúak valamivel nagyobb számban érintettek. Végzettségük szerint a legnagyobb bajban a friss diplomások vannak. A munkaerő versenyben kevés eséllyel indulnak a magányos szülők, a pályakezdők és az ötven év felettiek is.

Nem olyan régen a felelős minisztérium bevezette az úgynevezett aktiváló járulékot, melynek célja az, hogy a rendszeres kereső tevékenységből kihullottak megőrizzék munkakészségüket. Az erre való jogosultsághoz rendszeresen közhasznú munkát kell végezni legtöbbször a polgármesteri hivatal kötelékében. Mindez azonban csak ideiglenes megoldást jelent.

*

A munkanélküliség a legnagyobb csapást a családokra méri. Erről szól a Járási Munkahivatal tanulmánya, melyet a hivatal munkatársai velünk is megosztottak. E szerint a szülők hosszú távú állástalansága a család pénzügyi függetlenségét veszélyezteti. Így az képtelen megfelelni alapvető társadalomépítő feladatának. Érthető, hiszen az anyagiak hiánya lassan megbontja a család egységét, erőszakhoz és elhidegüléshez vezethet. A szeretetteljes nevelés és a megfelelő gondoskodás hiánya a gyermekekben lelki betegség, alkoholizmus és drogfogyasztásra való késztetés forrása lehet. Egy bizonyos határon túl mindez már nem magánügy. Amennyiben a család „oszlásnak” indul és környezetét „mérgezni” kezdi, a megfelelő hivatalok kénytelenek közbeavatkozni.

A legfrissebb felmérés szerint Szlovákiában a munkanélküliek aránya alig kevesebb, mint 14 százalék. Ez a magyarok által lakott területeket is érzékenyen érinti. Legnehezebb soruk a keleti „végeknek” (Bodrogköz és Ungvidék) van. Ugyanakkor drámai a helyzet Gömörben és az Ipoly-menti palóc vidéken is. A két főváros: Pozsony és Budapest vonzáskörzetében egy kicsit több a lehetőség, ezért a Csallóközben és a Mátyusföldön kedvezőbb a foglalkoztatottság aránya. Örvendezni azért itt sincs okunk.

Az Atya értékeli a munkát

A munkanélküliség mind az egyének, mind a társadalom számára káros következményeivel együtt – ti. hogy leértékelődik, sőt elvész a személy önbecsülése, amellyel a férfi és a nő önmagának tartozik –, komolyan megkérdőjelezi az elmúlt húsz esztendőben követett fejlődési utat. Itt igen hasznos a Laborem exercens enciklika megállapításainak átgondolása: „Ki kell emelnünk, hogy a fejlődésnek döntő eleme és legjobb próbaköve az igazságosság és a béke szelleme, ahogyan azt az egyház hirdeti és kéri minden ember és minden nép Atyjától, mert ő állandóan értékeli az emberi munkát, akár annak objektív célja szempontjából, akár a munkát végző alanyt tekintve, aki maga az ember.” Ezzel szemben „fájdalmasan érint minket egy elkerülhetetlen és megrázó tény”, mégpedig az, hogy „munkanélküliek és alulfoglalkoztatottak tömege létezik, ami kétségtelen bizonyítéka: valami nincs rendben egyes politikai közösségek belső rendjében, és kontinentális és globális szinten nem működik valami egészségesen a munka szervezésének területén és a foglalkoztatottságban, főként a döntő és szociális szempontból fontos pontokon.”

Részlet II. János Pál pápa SOLLICITUDO REI SOCIALIS kezdetű enciklikájának A munkanélküliség című fejezetéből

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>