Cikkek listázása

Születésnapi beszélgetés Kozma Imre szerzetessel

„Arra születtünk, hogy közösségben éljünk”

Szerző: Körössy László

Fotó: Bókay László, Fábián Attila, Vida József

Kozma atya hetven éves. Születésnapja (június 4.) alkalmából beszélgettünk vele életének fontos állomásairól, történelmi időkben véghezvitt történelmi tetteinek belső mozgatórugóiról, papi, szerzetesi hivatásáról. Kozma Imre országosan és nemzetközileg ismert, elismert egyházi személyiség. Hívők és nem hívők mindenekelőtt az általa alapított és vezetett Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenységével kapcsolatban, határainkon túl pedig a kelet-német menekültek 1989-ben történt befogadása, valamint a délszláv háború, illetve a romániai forradalom idején kezdeményezett nagyszabású segélyakciói révén ismerik őt. Kozma atya a tettek embere. De beszélgetésünkből az is kiderül, hogy a tettek s a – több esetben történelmi jelentőségű – döntések egy szilárd támpontokra épülő szellemi-lelki út gyümölcsei. Beszélgetésünkkor az irgalmas rendi szerzetes a dolgozószobájában fogadott minket, íróasztalán naplófüzetek, jegyzetekkel teleírt papírlapok hevertek, s mellettük egy könyv, a Szög és olaj. Megragadtuk az alkalmat, és Kozma atyát elsőként Pilinszkyhez fűződő kapcsolatáról kérdeztük.

– Személyesen is ismerte a költőt?

– Annak idején, amikor a pesti ferences templomban szolgáltam, gyakran találkoztam Pilinszky Jánossal, megismertem a gondolkodását, amely lebilincselő hatással volt egész életemre. Ma is szívesen olvasom tömör megfogalmazásait. Pilinszky gondolatfűzése bensőséges életélményt jelentett számomra, talán egyszerűen így mondhatom: nagyon megszerettem őt.

– A tömörségre, egyszerűségre való törekvés a lényegesre irányítja a figyelmet. Jelenleg mit tart a legfontosabbnak az életében?

– A Máltai Szeretetszolgálat tevékenységét és a Betegápoló Irgalmas Rend magyarországi – talán mondhatom így – újjászületését. Mindkét területen vannak egészen sajátos kezdeményezéseink. A Málta esetében azt mondhatom, hogy mostanra az eladósodott családok gondja, baja lett a mi gondunk is, másrészt a cigánytelepek felszámolása. Tapasztalatainkat, kezdeményezéseinket mindig felajánlottuk a kormányzatoknak, így tettünk a mostani vezetés esetében is, bízván abban, hogy felkelti az érdeklődést. Már kaptunk pozitív visszajelzéseket.

– És a másik fontos terület?

– 1950-től 1990-ig szinte teljes egészében kihalt a hazai Irgalmas Rend, a szerzetesek közül ketten maradtak. Kerestem velük a kapcsolatot, mert a Máltai Szeretetszolgálat működése során megdöbbenve tapasztaltam, szinte megsebezte a szívemet, hogy a szegények mennyivel betegebbek azoknál, akik még elő tudnak kotorni néhány forintot a zsebükből, ha az egészségükről van szó.

Úgy gondoltam, hogy egy olyan szerzetesrenden keresztül, amelynek profilja a szervezett gyógyítás, jobban és többet tudunk segíteni a szegényeken.

Az irgalmas rendi kórházaink közül ezért vállaltuk újra háromnak a működtetését, amelyek közül a legjelentősebb a budai. Itt a legfontosabb teendőnk a leromlott épületegyüttes és műszerpark korszerűsítése, valamint olyan gyógyító személyzet kialakítása, akik magukévá teszik az Irgalmasrend szellemiségét. Csak megjegyzem: hazai kórházaink összevetésében orvosaink a 3., nővéreink a 6. helyen állnak.

Bízunk abban, hogy az ismert körülmények ellenére a hazai gyógyító rendszernek van jövője. Ha nem reménykednénk, már régen abbahagytuk volna. Miénk az egyetlen katolikus kórház, rengeteg pap, apáca, hívő ember keres fel bennünket. Fontos az intézmény megmentése, és szellemiségének szerepe a magyar gyógyító kultúrában.

– Bőséggel adódtak az Ön életében nehéz döntések, reménytelennek tűnő helyzetek…

– Tudatos döntéssel indultam el 18 éves koromban a papságra való felkészülés útján. Ez azt jelentette, hogy biztos voltam abban: ha papként fogok tevékenykedni, akkor nagy valószínűséggel börtönben végzem. Azok a papok, akiket ismertem és tiszteltem, vagy a börtönből jöttek, vagy oda készültek menni. Úgy láttam, hogy az ötvenes évek végén ez hozzátartozott a becsületesen dolgozó, elkötelezett papok életéhez.

Hitélményem nem a papok felől, hanem a nagyapámtól eredt, aki ezekkel a szavakkal bocsátott utamra: édes fiam, azért fogok imádkozni, hogy mire a tanulmányaidat befejezed, a hited ne legyen kevesebb a mostaninál.

Sokszor ezek a szavak tartottak meg az úton.

Szemináriumi éveim alatt alakult ki bennem: az én Krisztusom az, aki odafordul az emberhez. Azt gondoltam: az még önmagában nem kereszténység, hogy imádkozunk, templomba járunk. Pedig abban az időben az utóbbi még kockázatosaknak is számított. Hozzáteszem, hogy a kockázatvállalás kereszténységünk egyik meghatározó eleme. Az én Krisztusom akkor is odafordul az emberekhez, ha ezt valakik nem nézik jó szemmel.

Véleményem szerint az Egyházunk egyik nagy problémája – éppen az előbb említettekből kiindulva – kommunikációs jellegű: nem tudunk szóba állni az emberekkel, nem tudjuk megszólítani őket. Mintha csak azokkal keresnénk a találkozást, akik úgy gondolkodnak, mint mi. Amióta pap vagyok, ez különösképpen zavar.

– Milyen volt az első tapasztalata az emberekhez való odafordulásról?

– Huszonnégy éves koromban tettem egy fogadalmat: a legszegényebbek mellé állok. Dorogbánya plébániáján igen szegény emberekkel találkoztam, megismertem e zömmel nem templomba járó családok bensőséges világát, fényét. Láttam, hogy mit jelent a szülőknek, a gyerekeknek az, hogy valaki feléjük fordul, hogy őket befogadja. Megtapasztaltam, hogy valóban ez az evangelizáció egyetlen útja.

Életem során lényegében sohasem kerestem úgy a feladatokat, hogy aztán azokban kiteljesedjen az életem, inkább mindig azt tettem, amelyek adattak, elosztandó tennivalók esetén, amik maradtak. Ez vezérelt, és később, a békepapok világában, amikor mindent az ő működésük határozott meg, képes voltam úgy függetlenedni, hogy az ítélkezés szelleme is távol maradjon tőlem. Tíz évet szolgáltam a pesti ferenceseknél, egyedül én nem jártam békegyűlésekre. Mégis – mi a magyarázat erre? –, ráadásul mint a legfiatalabb, kaptam a legtöbb bizalmat a templomigazgatótól, a legnagyobb békepaptól.

– Sokan emlékeznek szívesen ezekre az időkre, Kozma atya miséire…

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>