Novella
Margaréta – alkonyatkor
Szerző: Toldi Éva
A sok használattól a lemez megkopott, néha meg-megugrott a tű rajta. Ilyenkor előfordult, hogy humoros szövegösszefüggéseket produkált a gép, nevetésre ingerelve az asszonyt.
– Bizony, karikatúrája lettem önmagamnak – sóhajtotta.
Mert maga se hitte egészen, hogy még előfordulhat vele negyvenhárom évnyi csendes, boldog házasság után, párja elvesztése után, hogy valaha is szerelemes lehet. Miközben hamiskásan mégis a tükörbe pillantott oldalvást, azzal nyugtatgatta magát: a lánya erőltette rá, hogy menjen el a nyugdíjas klubba. Ha nem akaratoskodik, nem kezdi el piszkálni a hiúságát az új ruhával, ha nem húzza be a sarki fodrászüzletbe erőszakkal, soha nem jutott volna eszébe, hogy új lakója is lehetne még a szívének.
– Nevetséges – dohogja az orra alá. Aztán mégiscsak fél szemmel a tükörbe tekint, észrevétlenül megigazítja a haját, majd kifut a konyhába, előkészíti a kávéscsészéket, tálcára helyezi a kuglófot, amit már kora reggel kisütött.
Istenem, a férje mennyire szerette ezt! Néha el is kellett dugnia előle, nehogy probléma legyen belőle. Melegen ugyanis az öreg nem ehetett abból a fekélye miatt.
Nem szép tőlem, ugye, hogy most egy másik embernek kínálom fel az öregem kedvenc ételét?! – mereng, aztán elhessegeti e gondolatot.
Vajon eljön-e az öregember a klubból? Pár napja, mikor hazakísérte őt a piacról, észrevette a szemében azokat az ismerős fényeket, amelyeket a párjáéban is sokszor látott közös életük során. Ezek a boldogság fényei voltak. Tekintete tele volt a reménység sugaraival. Olyan volt e tekintet, mint a párjáé, mikor ötven-egynéhány évesen nagyszülők lettek, s első unokájukat a karjukba vehették.