Konferencia a hit továbbadásáról a Sapientia Főiskolán
Úton Isten felé
Szerző: Ambrus Sz. András
Fotó: Lambert Attila
Ezúttal a hitoktatás és a hit továbbadásának kérdésköre érthetően nemcsak a hallgatókat érdekelte, hanem számos hitoktatót, papot is vonzott. A főiskola oktatói, Pákozdi István atya és Horváth-Szabó Katalin tanszékvezetők irányították a hallgatóság kérdései alapján kialakuló eszmecserét vagy a pódiumbeszélgetést, ők mutatták be a tematikus blokkokban sorra kerülő előadókat. Fogassy Judit (Jézus Szíve Nővérek Társasága) főiskolai tanár, Blanckenstein Miklós pápai prelátus, az Esztergomi Szeminárium rektora és az oktatás-nevelés legnehezebb terepeit jól ismerő Csoma Gyula pedagógus az andragógia – a felnőttképzés és -nevelés tudománya – és a katekézis összefüggéseit tárgyalta. Kató Ágota, Nemes Ödön jezsuita szerzetes és Velkey Balázs a hitoktatás misztagogikus (életközpontú) oldalait vizsgálta. Quirinné Mándy Ágnes a cigány fiatalok hitének formálásával foglalkozott. Udvardy György és Krakomperger Zoltán a katekézisnek az Egyház életében betöltött szerepét elemezte. Kozma Imre (a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője) Isten és a mai ember találkozási pontjait kereste, Egri László (kézsebész, traumatológus, klinikai lelkigondozó) a válsághelyzetekről mint Istenhez vezető utakról osztotta meg tudását és tapasztalatát.
A számos kiváló előadás közül Janka Ferenc görög katolikus lelkész, főiskolai tanár előadása a hit befogadásának mai esélyeiről szólt. Az alábbiakban ezt foglaljuk össze.
A hittel, ami – egyszerű meghatározással – Isten valamilyen jellegű megtapasztalása, foglalkozhatunk elméletben is, gyakorlati megközelítéssel is. A tapasztalás és a fogalomalkotás között azonban gyakran feszültség van. A világunkra jellemző mai szellemi sokszínűségben a hívő ember folytonosan a hitetlenség, az ateista viszont a hit „kísértésében” él. Egy hívő gondolkodó találó megfogalmazása szerint „abban az istenben, amelyben az ateisták nem hisznek, én sem hinnék”. A hit befogadásának egyik akadálya eszerint az ateizmus, annak tudatos változata csakúgy, mint a gyakorlati ateizmus. (Nem törődöm vele, van-e Isten, vagy nincs, „jól megvagyok” nélküle, nem befolyásolja az életemet, a döntéseimet.) A hit elfogadásának másik akadálya, az ateizmus megmaradásának vagy terjedésének oka viszont lehet a hívők nem igazán hiteles vagy vonzó magatartása, cselekedetei.
A művészet, ezen belül az irodalom az egyik lehetőség ma is arra, hogy a hit utat találjon a szívekhez. A megfogalmazás művészi színvonala, hitelessége és intenzitása révén az irodalom nemcsak élményekről beszél, hanem élményeket indukál. A művészetnek a befogadóra gyakorolt hatását nem véletlenül nevezzük az ókor óta katarzisnak, azaz megtisztulásnak.
Petőfi mindenki által ismert versében, a Füstbe ment tervben a költő az édesanyjával való találkozásra igyekszik fölkészülni, ehhez keres szavakat.
Egész uton – hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Ám hiába jut eszébe „számtalan szebbnél szebb gondolat”, a régóta várt pillanatban végül nem sikerül, nem is igazán lehet megszólalni. A találkozás nem verbális, nem a szavak szintjén zajlik, hanem annál sokkal mélyebb:
A kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
Gyakran hasonló az Istennel való találkozáshoz vezető út is. Itt is szavakkal kellene beszélni a szavak révén valójában el nem mondható dolgokról…
József Attila Isten-élménye a 20. századi ember zaklatottságán időnként tisztán és fényesen fölülemelkedik: „…tetten értem őt a szívemben” – írja a költő Isten című verseinek egyikében. Egy másik – azonos című – költeményében a természet, a teremtett világ minden része (akár korábban Berzsenyi Dániel Fohászkodásában) a Teremtőről vall:
Láttam, Uram, a hegyeidet
s olyan kicsike vagyok én…
…az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik,
s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
ott állsz az útjuk végén.
