50 éve jelent meg a püspöki kar körlevele
Istenbe kapaszkodva – az életért
Szerző: Körössy László
Fotó: Körössy László, Katona Marianna
Az állami döntés következményeit kiolvashatjuk az ötven évvel későbbi, idén januárban közzétett püspökkari körlevélből (Imaév a nemzet lelki megújulásáért): „A térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás. A hatalom, bár jólétet nem tudott biztosítani, megengedte az abortuszt, amelyet keresztények is tömegesen elkövettek. Így mintegy hatmillió magyar nem születhetett meg.” Csak 1967 és 1976 között 1 616 787 abortuszt végeztek. Ebben az időszakban voltak évek, amikor a legális abortuszok száma évi kétszázezer fölé emelkedett.
Újabb fejlemény, hogy az alkotmánybíróság állampolgári kezdeményezésre 2006-ban az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította az érvényben lévő szabályozást, amely szerint műtéti úton való meddővé tételt csak azok a 35 éven felüliek vehetnek igénybe, akiknek már van legalább három vér szerinti gyermekük. A szabályozás ügyében végleges döntés még nem született, bizonyára a számos társadalmi szervezet tiltakozásának hatására. A tét nem más, mint hogy kérhető lesz-e már 18 éves kortól a művi meddővé tétel.
E szomorú tények és felvetések kapcsán beszélgettünk az anyaság, a gyermekvállalás hazai társadalmi megítéléséről Nényei Gábornéval, a KALÁSZ (Katolikus Asszonyok-Lányok Szövetsége) elnökével, a Katolikus Női Szervezetek Világszövetségének (WUCWO – World Union of Catholic Women’s Organizations) korábbi elnökségi tagjával.
*
– Az 1956 októberében közzétett püspökkari körlevél azt is megfogalmazta, hogy „a természet ellen nem lehet bűnhődés nélkül véteni”. Ez a mondat prófétainak bizonyult: lavina indult meg – nemcsak nálunk, mindenütt, ahol hasonló engedményeket tettek. Alattomosan terjedni kezdett a halál kultúrája. A WUCWO ez év júniusi világtalálkozóján, az amerikai Arlingtonban elképedve hallgattuk egymást. Kanadában például a terhesség bármely szakaszában szabad magzatot ölni, azaz a kilencedik hónapban is! Az ázsiai országokban drasztikusan csökkent a lánygyermekek születési aránya, mióta a nemeket méhen belül meg tudják határozni. Világszerte terjed a betegek, öregek e világból való művi elvetélése: az eutanázia. Hitetlenkedve hallgattak minket, magyarokat, hogy nálunk meg a művi meddővé tétel 18 éves kortól való feltétel nélküli engedélyezését tárgyalják. A világméretű erővonalak ismeretében ott, a WUCWO-találkozón vált számunkra világossá, hogy a nemzetközi nőkereskedelem jár ezzel jól. Ha a nő többé már nem hordozza magában az anyaság lehetőségét, az élet továbbadásának képességét, testileg-lelkileg lecsupaszított árucikké tehető. A legértékesebb portéka. Nem kell „bajlódni” a fogamzás veszélyével, sokkal olcsóbb a „működtetésük”, sokkal több pénzt lehet értük kapni. Ne áltassuk magunkat: idén nyáron, a foci-világbajnokságon alkalmi városnegyedek épültek az effajta szórakoztatás céljára, ahová a legtöbb lányt éppen a mi térségünkből vitték. S vajon nálunk nem történik ilyesmi?
– A természet rendjébe az ember beavatkozott. Ezek a látható, mérhető következmények. De vajon mi lappang a tünetek mögött?
– Mikor az anyák 6 hét szülési szabadságot kaptak csak, nem tölthették be anyai hivatásukat. Az is beavatkozás a természet rendjébe, hogy az anya nem lehet a csecsemőjével, hogy nem szoptathatja, nem bontakozhat ki benne az anyaság boldogsága, s nem tudja ezt a boldogságot gyermekére visszasugározni, az összetartozás biztonságát megadni. A gyermekek nem ismerték meg a családi életet. Nem fejlődött ki bennük az otthonteremtés vágya, képessége, hiszen nem volt mintájuk. Mivel az abortusztörvény bevezetése után, majd később a fogamzásgátló tabletták elterjedésével nemigen volt a családokban egy-két gyereknél több, nem tanulhatták meg otthon, mi a gyerek. Nem leshették el az anyaság örömét sem. Ráadásul egyre több család esett szét, fészekből kihullott emberfiókák sokasága serdült felnőtté. Ők a mai szülők, lassan nagyszülők. Nem csoda, hogy félnek házasodni, félnek gyereket vállalni.
Nekem megadatott, hogy 4 gyerekes családban nőhettem föl, és hogy 5 évvel fiatalabb öcsémnek már átélhettem kisbabakorát. Tízéves koromtól nyaranta egy-egy hétig rokonoknál nyaraltam, akiknek szinte minden évben született egy újabb gyereke. Ott tanultam meg a csecsemők nyelvét: hogyan sír, hogyan mozog, amikor éhes vagy szomjas, hogyan, amikor valamije fáj, melyik az a sírás, amin segítenünk kell, melyik az, amelyiknél jobb, ha hagyjuk, hogy kimerültségében álomba sírhassa magát a gyermek. Ott tanultam meg, hogy a gyerek gyönyörűség, mint a legtisztább égi szerelem, aki bearanyozza az életünket. Velük játszani, őket mosolyra, nevetésre fakasztani: ez a mennyország előképe.
– Sokak számára nem adatott meg ez az élmény…
– Így igaz. Lelkük mélyén, bár vágynak is rá, tartanak is a gyerektől. Látják, hogy aranyos, de félelmetes is, mert nem tudják, mi az. Az iskola sok mindenre felkészíti őket (például a fogamzásgátlás titkaira már általános iskolás kortól), de az anyaságra nem. Amit szóbeszédből, könyvekből megtudhatnak, leginkább a gondok: sír, bekakál, hány, köhög, megbetegszik. Az persze nincs bennük leírva, hogy amikor tisztába rakod a kisbabád, puszilgasd meg a talpát, gyömöszölgesd, addig gyúrogasd-szeretgesd, míg kacagni nem kezd. Míg meg nem tapasztalja: egymás gyönyörűsége vagyunk! (Ajánlom Varga Domokos Kölyökkóstolgató című könyvét, amit a hetedik gyerek ihletett!) Aki maga sem tapasztalta meg ezt a kölcsönös gyönyörűséget, úgy emlékszik saját anyjával való kapcsolatára, mint nyomasztó, lázadásokkal teli viszonyra. Érzései mélyén úgy véli: ő is teher a gyermekének, el se tudja elképzelni, hogy gyönyörűség a számára, még akkor is, ha időnként ellentétek adódnak. Ezért inkább idő előtt kivonul a szülő a gyerek életéből, s a tévé, a számítógép és sok más pótlék karjaiba küldi-engedi. A ráhagyó neveléssel a kölcsönös fölöslegesség érzése erősödik.
– Mit tehet az Egyház az élet kultúrájáért, a családi élet boldogságáért?
– Bátran kell vállalni a természet istenadta rendjét. Nem szabad beleavatkozni. Pápáink ezt meg is teszik, vállalva a világ megvetését. De mi, az Egyház, merjük-e vállalni? Hány – magát kereszténynek valló – családban fordul elő magzatölés? A tiszta családi élethez vezető út a tisztaság becsülete. Ki meri ma ezt a szót kiejteni: szűz? Melyik az a jegyespár, amelyik szűzen megy az oltár elé? Ritka, mit a fehér holló. Vígan mennek áldozni az együtt élő, de nem házas fiatalok. Szemet huny az egyházi gyakorlat. Nem azt mondom, hogy riasszuk el a jegyesoktatásról az együtt élő párokat. Nem ítélkeznünk kell, hanem felmutatni a tisztaság szépségét, és világosan megkülönböztetni: mi az igen, mi a nem, Isten irgalmát kérve.
Nekünk hirdetnünk kell – és életünkkel bátran megvallani –, hogy Istennek igaza van. Hogy boldog az az ember, aki az ő útjait járja. Nem szabad félnünk attól, hogy kinevetnek, kicsúfolnak. Ez a KALÁSZ nevű egyesületünknek is a küldetése: felkészíteni a tisztaságra, az Isten törvényei szerinti boldog családi életre. Kisboldogasszony napján Szászbereken is ezért vallotta meg az ország sok részéből jött több száz zarándokunk: áldott a szűz és anya neve: Mária.
Várjuk, kérjük egyházunk tanítóitól a bátor kiállást Isten igazságai mellett már a korai hitoktatásban. Ne feledjük, egykor majd rajtunk, hívőkön fogják számon kérni Isten előtt a nép bűneit. Vétkesek közt cinkos, aki néma! A nemzeti engesztelő imaévben saját magunkért is térden állva kell kérni Isten irgalmát. Túlzott toleranciánkkal szakadékba sodorjuk a körülöttünk élőket is, ha nem kapaszkodunk láthatóan Istenbe és az ő igazságába.