Pesznyák Béla kanadai magyar lelkipásztor
„Olyanok legyünk, mint az országút”
Szerző: Lányi Béla SVD
Hogyan lettem pap? Már óvodás koromtól ministráltam, nemcsak vasárnap, hanem hétköznapokon is. Papjaink szent életűek voltak, talán ezért ment tőlünk majd minden évben két-három fiatal papnak. Én 1964-ben nyertem felvételt a szabadkai Paulinum kisszemináriumba. Igaz, amikor közöltem szándékomat, hogy pap akarok lenni, édesapám nem volt túl elégedett, mert mint egyetlen gyermekét, inkább szerszámkészítő géplakatosként képzelt el. 1968-ban érettségiztem le, ezt követően 18 havi katonai szolgálatra hívtak be. Leszerelésem után püspököm a horvát Diakovárra (Djakovo) küldött filozófiai és teológiai tanulmányaim elvégzésére.
Édesapámat a munkahelyén állandóan zaklatták, mert a fiát papnak adta, így Németországba ment vendégmunkásnak. A nyári szünetekben püspököm engedélyével én is meglátogattam. Először itt ismerkedtem meg a külföldön élő magyarok és horvátok hitéletével. Közben tanulmányaim befejezéséhez közelegtem, szüleim is hazaköltöztek Adára. 1975. június 29-én, Rómában a szentév alkalmából VI. Pál pápa szentelt pappá. Én képviseltem a világ magyarságát, mivel Magyarországról senki sem utazhatott ki. Isten legnagyobb kegyelmi ajándékának tartom ezt a felejthetetlen napot. Az újmisés szentképemen egy Mécs László-idézet szerepelt: „Olyanok legyünk, mint az országút, hogy mindenhová eljuthassunk.” Ez is jelezte missziós beállítottságomat.
Az első kinevezés sem váratott sokáig. Berendelt a püspök atya, és komoly hangon ecsetelte: »Téged a Szentatya szentelt pappá, kaptál elég Szentlelket, Németországban is voltál, tudsz németül, autód is van – itt van tehát a háromnyelvű Cservenka-Szivác-Veprőd plébánia, oda küldelek.« Mindjárt neki is láttam a templomok felújításához. Veprődön a világi elnökkel nekiláttunk a munkának. Pénz hiányában mi magunk vertük le az elhasználódott burkolatot. Átellenben az italboltnál magyarjaink ugyanakkor egymás után eresztgették le a nap hevében a sört és oda-oda szóltak, hogy mit csinál a pap! A telepes montenegróiak rájuk is szóltak: »Nem szégyellitek magatokat, hogy a papotok dolgozik, ti meg itt iszogattok?« Pár nap múlva elkezdett mozogni az állás. Uram, Istenem, hát mi történt? Szép lassan a sörözők is átjöttek és kivették részüket a munkából. A Szent István-templom közös munkával szépen megújult.
Amikor áthelyeztek az éppen megüresedett Verbászra, már első napon titkosrendőrökbe ütköztem. A kapunál megállítottak és megkérdezték, bejöhetnek-e. Erre visszakérdeztem, hogy meg vannak-e keresztelve? Gyors volt a válaszuk, hogy ők nem hívők! Rendben – válaszoltam – ha mégis meg szeretnének keresztelkedni, akkor jelentkezzenek! Így elmentek. Az itteni magyar hívek többsége cukorgyári ember és értelmiségi volt. Itt is sikerült a templom teljes felújítása önkéntesek munkájával. A gyerekek szerették a hittant. S ami külön büszkeséggel tölt el, hogy ezek a gyerekek mind érvényesültek, van közöttük Liszt zeneakadémiás és informatikus mérnök egyaránt.
Jugoszlávia darabokra esése, a katonai behívók megtették a magukét. A magyarok elveszítették jövőbe vetett reményüket. Megindult a kivándorlás. Én 1992. szeptember 11-én érkeztem Kanadába mint kölcsönbe adott pap. Miklósházy Attila, a külföldön élő katolikus magyarok püspöke fogadott. Első állomásom Winnipeg lett, ahol szép, modern stílusú a magyarok Páduai Szent Antal-temploma. A hívek a szentségimádást, zsoltározást mind-mind szeretettel akarták. Voltak magyar bérmálások. Nem véletlen, hogy papi hivatás is született: Androvics Tamás atya nemrég Magyarországon végzett, és remélhetőleg hamarosan visszatér az itteni szolgálatba.
Sajnos azonban a püspök atya úgy döntött: Winnipeget feladjuk. 1996-ban így kerültem Vancouverbe. Az egyházközségi élet jól szervezett, és az angol érsek atya nagyra becsüli a magyarokat. Vancouveren kívül két vasárnapi mise után még Kelownára repültem, mert az ottaniak is szeretettel vártak. Victoria és Nanaimo magyarjainak meglátogatásához másfél órás hajóutat tettem meg. Viszont amikor karácsonykor Seattle-be (USA) kellett mennem, az mindig istenkísértés volt. Valahogy mindig olyan ólmos eső esett, hogy százával peregtek a kocsik az árokba, s mi mégis mentünk. Vancouverben példás volt a magyar iskola és hittan, bár a cserkészetet sajnos már a kihalás fenyegette. Az itteni egyleti életet tanítani lehetett volna másoknak is. Egy-egy nagy rendezvény után, amikor 300 személynek ebédet szolgáltak fel, gyorsan elmosogattuk a sok edényt, és még volt erő nevetgélni, zsugázni és közben zsíros kenyeret enni. A fiatal házasok is egyre gyakrabban megjelentek, készségesen bekapcsolódtak az egyházi életbe. Így nem csoda, hogy észrevétlenül és gyorsan elmúlt öt év.
Az újabb megbízatás Hamiltonba szólított. Ide semmi pénzért nem jöttem volna, ismervén az egyházközségen lévő áldatlan helyzetet, mégis már hatodik éve vagyok ezen a helyen. Itt inkább üzletembernek kell lennie a papnak, aki üzemelteti a termeket, beszed sok pénzt, s majd megmondják, hogy mire költse. A hitoktatás ismeretlen fogalom… A szentségi élet helyett a hangsúly sajnos sokszor inkább a társadalmi életre tevődik át. Nagyon elkeserített a több ezer magyar menekültstátus-kérelme, amiben valótlanabbnál valótlanabb állításokkal rukkoltak elő. Majdnem örültünk annak, hogy a végén bevezették a vízumkényszert. Hogy népünket mennyi megszégyenülés érte a magyar állampolgárok révén, az szinte hihetetlen. Szomorú jelenség itt az erdélyiek »lerománozása«, de nem marad el a »szerbezés« sem a délvidékiekkel szemben. Ők azután nem szólnak semmit, csak szép csendesen elmaradnak, eltűnnek azzal a magyarázattal: »Atya, minek menjünk oda, ha mindig bántanak bennünket?« De a türelem a végén mégis rózsát terem! Hisz az utóbbi időben már volt bérmálás, sőt tíz év után beindult a hittan is, ráadásul nyolc kicsivel magyarul. Minden első pénteken szentségimádást is tartunk magyar népünkért. Lassan-lassan megnyílnak a szívek itt is…”
