Zenéről, hivatásról, hitről Török Mátéval
Embernek lenni és maradni
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Köllőd Júlia, Tóth Zoltán
– A zene az egyetlen kommunikációs eszköz, melyet a világ minden pontján megértenek. Mert a zene a lélekből fakad. Igaz, hogy egyfajta nyitottságot követel, de mindig megtalálja a hallgatót. Több dimenzió létezik a zenében. Ahogy az ember fejlődik, alakul, úgy nyílnak meg számára ezek. Ha egyszer belekerül valaki ebbe a bűvkörbe, nem hiszem, hogy valaha is kiszabadulhat belőle. De nem is szeretne!
– Hogyan indult útjára a Misztrál?
– Együttesalapításról nem beszélhettünk abban az időben, amikor a fiúkkal elkezdtünk együtt muzsikálni. Sokáig nevünk sem volt, a jó barátság hozott össze bennünket, a zene szeretete, a versek iránti közös érdeklődés, s az a sok-sok kérdés, amelyekre estéken át kerestük a válaszokat. Kis idő elteltével lett nevünk, céltudatosan készültünk a koncertjeinkre, tematikába helyeztük műsorainkat, s együttessé kovácsolódtunk. Így visszatekintve, azt hiszem, vezettek minket odafentről, s nem tudatosan alapítottunk együttest.
– A szíve mélyén mindig zenésznek készült?
– Valójában soha nem akartam „zenész” lenni, de mindig szerettem zenélni. Mivel gyerekkoromban „nem iskolaérett”-nek minősítettek, újra kellett járnom a nagycsoportot. Ekkor kezdtem el szolfézsra járni. A következő évben szüleim beírattak az általános és a zeneiskola első osztályába. A felkészítő év végén egy koncert keretei között mutatták be azokat a hangszereket, melyek közül kiválaszthattuk, melyiken szeretnénk játszani. Én azonnal a cselló mellett döntöttem. Így kezdtem el zenélni.
Azóta több műfajt is kipróbáltam már. Játszottam komolyzenét, bluest, népzenét. Szép lassan alakult ki bennem az a stílus, amit igazán magaménak érzek. Megtaláltam a verseket – vagy a versek engem –, én pedig keresem a hozzájuk tartozó zenéket. Nagyon jól érezem magam ebben. Majd megtaláltam a társakat is a zenéléshez, s immár 9 éve együtt muzsikál a Misztrál együttes a magyar irodalmi és zenei kultúráért, és persze önmagunkért.