Az igazgató a nyári szünetben is a következő tanéven töpreng
Nosztalgiavillától a paradicsomfákig
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Lőrincz Attila
A két nagyobb lány – akik rendszeresen ministrálnak a Szent Imre-templomban – most a nagyszülőknél nyaral, a kétéves, kék szemű, szöszi srác, Máté pedig a fotós előtt pózol, majd kézen fog, hogy megmutassa a fűben megbújó gombákat.
Godó László Miskolcról, egy pedagógus-mérnök családból a debreceni egyetem matematika-angol szakának elvégzése után került Somogyba, és mint elújságolta, soha annyit nem járt színházba, mint az alatt a három év alatt, míg menyasszonyának udvarolt. Emese ugyanis a Csiky Gergely Színház zenekarában játszott akkoriban. Nem csoda, hogy férje kívülről fújja a Babarczy rendezte musical, a My fair lady kettős szereposztását. Vagy egy tucatszor látta. No nem a fülbemászó dallamok és a történet kedvéért, hanem Emeséért ült be estéről estére a nézőtérre…
– Szerelem volt az első látásra – avatott be kapcsolatuk titkába Godó László. – Emese abban a bélatelepi nyaralóban vakációzott, amelynek szomszédságában gimnazista barátomék, Kulcsár Balázsék nyaralója állt. Egyébként Balázsnak köszönhetem, hogy közelebb kerültem az Úrhoz, vele jártam templomba is.
– Rendkívül szimpatikus volt Laci végtelen nyugalma és magabiztossága – fűzi tovább a szót a feleség. – Amikor egy téglajárda felszedésekor először megláttam a szomszéd nyaraló udvarán, rögtön tudtam: megtaláltam a nagy Őt.
Míg a férj viszonylag későn ismerkedett meg a hit titkával, és fogadta el, hogy minden kegyelem, addig a feleség rendszeresen járt hittanra diák korában. Igaz, a Barcson élő pedagógus család jóakarói felhívták a figyelmet arra, hogy jobb, ha messze elkerülik a templomot, és hittanra sem engedik egyetlen lányukat. A találékony szülők azonban – akiknek az egyházi esküvőjük is kényszerűségből zárt ajtók mögött zajlott – nem nyugodtak bele ebbe, s Emesét Pécsre íratták be hittanra. A somogyi kamaszlány így minden szombaton a baranyai megyeszékhelyen hallgatta az atyát, aki nem véletlenül nevezte „messzi kislánynak”.
Ám azóta – szerencsére – nagyot fordult a világ. László és Emese a kaposvári Szent Margit-templomban népes násznép előtt fogadott egymásnak örök hűséget, és már nem kellett attól tartani, hogy valaki is strigulázná, ki merészkedett be a tanárok közül Isten hajlékába…
A puritán családi ház udvarát óriásdiófa uralja, odébb homokozóbirodalom. A teraszon míves kerti garnitúra és kaspóba ültetett zöld növények tucatja. A félárnyékban a házigazda kedvencei, a paradicsomfák sorakoznak. Némelyik még csak virágzik, de egyik-másikon már ott a termés. A férj – természetesen a népes család után – ezekkel foglalatoskodik a legszívesebben. Most van is rá ideje, ám a tanévben általában csak késődélután ér haza. Szereti ezt a végtelen nyugalmat, és megpróbálja élvezni a nyarat.
Emesétől megtudom: szinte minden percét leköti a gyereksereg, ezért aztán még nem volt ideje arra, hogy megnézze: nem hangolódott-e le a hegedűje. A zeneiskolai tanárnő örömmel játszik mindent, de a romantikus és a barokk szerzők műveit hallgatja a legnagyobb kedvvel.
A hangulatos nappaliban a feleség dédszüleinek nagyméretű képei is falra kerültek. Mintha csak azt figyelnék, vajon boldog-e dédunokájuk, jut-e idő mindenre és mindenkire. Mert ha nem, akkor ők odaföntről segítenek…
A ház urával beszélgetve megakad a szemem az óriásakváriumon, amely parádés vízinövényeivel, különleges halaival valóban impozáns látvány. Nemcsak kint, az udvaron, hanem idebenn és a családtagok szívében is természetes a természetszeretet, mint ahogy természetessé lett a természetfeletti is. Míg a fotókat nézegetjük, szót váltunk ünnepekről, családi eseményekről, de valahogy mindig visszakanyarodunk az iskolához.
– Egy új ötödik osztályt indítunk, mert szeretnénk, ha párhuzamos osztályok lennének minden évfolyamon – mondta az igazgató. – Örülök, hogy nem kell lasszóval fogni a diákjainkat; elsőbe és kilencedikbe is kétszeres volt a túljelentkezés, pedig csak néhány misén hirdettünk felvételt. Legalább lehetett szelektálni. Megpróbálom még inkább képviselni a minőséget, hiszen ebben van a jövő. Az egyházmegye egyetlen gimnáziuma nem engedheti meg magának, hogy elmerüljön az átlagban, a középszerűben. Igaz, nekünk nincs több száz éves múltunk, hiszen csak a 16. tanévet kezdjük, de az iskola lelkisége, a családias légkör, az emberközelség sokunk szerint jelentős vonzerő. Vallom, hogy nemcsak merev, kodifikált szabályokkal, hanem személyes példával és hagyományteremtéssel is megélhető a szabadság.
Amikor arról faggattam, milyen ars poetica vezérli tetteit, így summázott:
– A tanár-diák viszony olyan, mint a ló és a lovasa közötti kapcsolat: vagy elbukik mindkettő, vagy nyer és együtt osztozik a sikerben. Ha valamit nem tudunk elérni a gyerekekkel, az a mi kudarcunk is. A miértekre meg kell találni a választ, és nem árt, ha ilyenkor még inkább magunkba nézünk.
Bár még egy kicsit odébb van a tanévkezdés, mégis megkérdem: milyen tanévre számít? Egyáltalán az egyházi intézményekre (is) irányuló ellehetetlenítési kísérletek, a beígért óraszámemelés közepette érheti-e valami jó a magyar katolikus oktatást?
– Várakozással teli tanév lesz a 2006/2007-es – mondta Godó László. – Igazgatóként most kezdem harmadik tanévemet, jóllehet, korábban már tanárként és igazgató-helyettesként is beleláttam az egyházi oktatásügybe, az iskolai adminisztrációba, ezért arra számítok, hogy az intézményben sok minden letisztul, s még inkább kiteljesedik a felzárkóztatás, a tehetséggondozás és a művészeti képzés is.
S hogy mi lesz a finanszírozással? Ebben van a legtöbb bizonytalanság. Szerencsére viszonylag kevés oktatási intézményt működtet egyházmegyénk, így talán az iskoláit az átlagosnál jobban támogatja majd saját forrásaiból. Örülök annak is, hogy Balás Béla megyés püspök odafigyel ránk és pontosan tudja, mi történik nálunk. Bármikor s bármivel bekopogtathatunk hozzá, ő pedig megpróbál mindenben segíteni.
A többi az Úr kegyelmi ajándékain múlik. Ezért nézhetünk bizakodva a jövőbe.
