A dorogi Bányatemplom oltárképe
A húsvéti misztérium a kortárs képzőművészetben
Szerző: Prokopp Mária
Fotó: Mudrák Attila
Ez kezdetben, még a Római Birodalom fennállása idején, amikor a kereszt a legszégyenletesebb kivégzési eszköz volt, bibliai jelképek ábrázolásával történt – mint például a csodálatos kenyérszaporítás, a kánai menyegző és a cethal gyomrából élve kiszabaduló Jónás próféta –, vagy a drágakövekkel ékes kereszt utalt az értünk meghalt és feltámadt Üdvözítőre.
A romanika művészete a 10–13. században főképpen a keresztre feszített, de már feltámadt, élő Krisztus ábrázolásával jelenítette meg a húsvét titkát.
A gótika művészete – főképpen Szent Ferenc nyomán – a szenvedés és a halál realitását hangsúlyozta, és ezáltal emelte ki a feltámadás csodáját. Ezt fokozta a reneszánsz és a barokk kor művészete. A századok során a katolikus templom képzőművészeti díszítésében egyre nagyobb szerepet kaptak a szentek, akik a 19. században, majd a 20. század elejére helyenként túlságosan előtérbe kerültek.
Az 1920-as évek liturgikus mozgalma ezt igyekezett szabályozni, majd a II. vatikáni zsinat (1962–1965) – elrendelte az áldozati oltár hívekhez közeli elhelyezését, a miséző pap hívek felé fordulását, továbbá az anyanyelvű liturgiát a híveknek Krisztus áldozatába való teljesebb belekapcsolódása végett. És nem utolsó sorban megkívánta, hogy a templom főhelyén, a főfalán semmi se vegye el a figyelmet a húsvéti misztériumról, vagyis a képzőművészeti ábrázolás Krisztus kereszthalálára és feltámadására utaljon. A védőszent tisztelete csakis e témának alárendelten jelenhet meg.