Csak az első hatvan év nehéz?
Szerző: Kipke Tamás
„Mi magunk, belső sugallatra, mindig meg fogjuk találni elhelyezkedésünket a politika s az élet minden viszonylatában, mentesek leszünk minden túlzott alkalmazkodástól, de viszont minden riadt szemű begubózkodástól is” – írta az első vezércikkben a lapalapító főszerkesztő, Pénzes Balduin bencés szerzetes. Ez a mértéktartásában is nagyra törő program – hatvan év múltán megállapíthatjuk – nem valósult meg maradéktalanul. Az irrealitás miatt. Csakhogy nem a program volt irreális, hanem az a kor, amely a „felszabadulással” kezdődött (1945), és kérdés, hogy a „rendszerváltozással” (1989–90) valóban véget ért-e. Pedig az indulás ígéretes volt. Parragi György: Katolicizmus és demokrácia; Radó Polikárp: Tiszazugi történet; Thurzó Gábor novellája; Végh György verse; Rónay György tanulmánya; Werner Alajos a zenéről; A Bíboros hagyatékából; „Moszkvai jelentés”; Ismerkedünk az orosz filmmel; Krisztus Mauthausenben – olvasható az első évfolyam első számának „tartalomjegyzékeként”. A lap a magyar keresztény társadalom megújulását szorgalmazva egy talpra állni és megújulni próbáló ország életéről adott hírt – mint minden valamirevaló újság. A „koalíciós idők” alatt az Új Ember is küzdött az ember személyes és közösségi jogaiért, a hitoktatás védelmében, az egyházi intézmények és iskolák fennmaradásáért. Kunszery Gyula bátor, vitriolos hangú verses levele Ortutay Gyula kultuszminiszterhez csak egyik (nagyszerű) példája ennek. Magyar Ferenc a szlovákiai magyarok kitelepítéséről írt felkavaró erejű riportsorozatot, Sinkó Ferenc a vidéki Magyarország hangját szólaltatta meg, Ujlaki Andor nagyszerű belpolitikai elemzéseket írt, Rónay György, Ijjas Antal, Mihelics Vid és Szigeti Endre ma is időszerű cikkei hit és kultúra, vallás és tudomány, magyarság és európaiság szétválaszthatatlan egysége mellett tettek hitet.
A kommunisták hatalomra kerülése után az egyház visszaszorult a templomokba, de még ott sem őrizhette meg szabadságát: a püspöki körlevelek, a vasárnapi prédikációk hangvétele sem maradhatott a régi. A nyíltan kritikus hang eltűnt az Új Emberből is. A munkatársak azonban megtanultak a sorok között írni – az olvasók pedig megértették, hogy bizonyos cikkek a hatalom követelésére kerülnek be a lapba, s megtalálták és megfejtették a látszólag jámbor írásokba kódolt üzeneteket.
„A nemzet köszönti Bíborosát” – írta az Új Ember 1956. november 4-ei számának vezércikkében. Aztán a következő lap csak 1957. június 2-án jelenhetett meg, első oldalán arról tudósítva, hogy a püspöki kar támogatja a forradalmi munkás–paraszt kormány törekvéseit. – A szabadság rövid közjátéka után „helyreállt a rend”…
Amint az ország és a helyi egyház, úgy az Új Ember is berendezkedett az „adott valóság” körülményei között: megadta a császárnak, ami a császáré, hogy közben hangfogóval, költői képekben megírhassa azt is, amit megírni egyáltalán érdemes. Közben olyan kiváló szerzők jelentek meg a hasábokon, mint Pilinszky János vagy Vasadi Péter. Írásaik nem feltétlen valami régit próbáltak megőrizni, hanem az őrlángon világító reményt táplálták az olvasókban.
Az utóbbi másfél évtized kihívások sorozatát jelenti az Új Ember számára is. Sok minden változott, de a lényeg ugyanaz maradt: az emberek megszólításának, gondolkodóba ejtésének lehetőségét keressük egy olyan korban, amelynek ki nem mondott mottója, hogy csinálj bármit, csak ne gondolkozz. Ezzel szemben mi azt hisszük, hogy nem lehet emberhez méltó életet élni anélkül, hogy gondolkoznák. Arról, amiről igazán érdemes, hogy körülöttünk és bennünk helyükre kerülhessenek a dolgok.
